Az nyelveknek tudásiról

Néhány héttel ezelőtt az a roppantmód kínos eset fordult velem elő, hogy amikor véletlenül szóbaállt velem egy francia ember, én rávágtam a szokásos "Elnézést, uram, de nem beszélek jól franciául, megtenné kérem, hogy elismétli lassabban" tartalmú frázist, mire az a francia ember felajánlotta, hogy ez esetben értekezzünk inkább angolul, mire én azt mondtam OK, és onnantól kezdve gyakorlatilag egy büdös szót sem bírtam kinyögni.

Az lett a vége, hogy mégiscsak franciául folytattuk le a párbeszédet, én meg hazaszaladtam, és gyorsan bekapcsoltam a CNN-t, mert azt hittem, hogy véletlenül elfelejtettem angolul. De tulajdonképpen nem felejtettem el, elvégre kicsi korom óta beszélem, és nap mint nap angol szövegeket fordítok, csupán az történt, hogy az agyam annyira ráállt a franciatanulásra, hogy a szavakat előbb adja be franciául a beszédnél, mint angolul. Előfordult, hogy öt teljes percen keresztül azon gondolkodtam, hogy hogy van angolul a "ma", majd a mély agymunkát követően kisütöttem, hogy "tudéj" és nem "aujourd'hui". Rájöttem, hogy ez így nem lesz jó, mert tényleg remek az isi, meg hogy tudatosan kerülünk minden nyelvet ami nem francia, de nekem az lenne az ideális, hogy ha gondolkozás nélkül tudnék váltani magyar angol és francia között, meg esetleg még a németet is felvenném a listára, amit egyelőre csak félig tudok*.
Végül azt csináltam, hogy átállítottam a tévét angol hangra francia felirattal; aztán megvettem a világ legfrankóbb angol-francia szótárát, a Collins-félét, a magyart meg felraktam egy jó magas polcra, hogy ne is érjem el; aztán az isiben minden nap szemtelenül becsipekedtem Susan meg Christine meg Nick közé, és élvezettel hallgattam a fejem fölött zajló párbeszédeket. A kedvencem Susan ízes londonia, amit már Shaw is megénekelt a Pygmalionban, míg Christine tisztára úgy artikulál, mint Higgins. A szünetekben meg lelkesen konzultáltam velük olyan témákról, mint analfabétizmus, yorkshire puding, Eleanor Porter és unokanevelési problémák.
Az egésznek az lett az eredménye, hogy Chris tegnap megjegyezte: ő eddig nem is tudta, hogy én ilyen fluently beszélek angolul, ami különösen jólesett, mert éppen előtte dicsért meg Aurelie is, az egyik tancsinéni, hogy milyen sokat tanultam egy év alatt, pláne, ha azt vesszük, hogy mielőtt kiköltöztünk, annyit tudtam csak franciául, hogy "monami" és "neszpa", (ez a töméntelen mennyiségű Agatha Christie olvasása során ragadt rám), meg hogy "szilvuplé-mongyő-szilvalé-rongyő" (amit viszont a Mágnás Miskából szedtem fel), meg talán még azt is tudtam, hogy "zsötem", de ebben nem vagyok biztos.

*Az apukám az ausztriában töltött éveinek köszönhetően perfekt német, és néha amikor bekattant nála valami, heteken-hónapkon át nem beszélt velem magyarul csak németül, elszántan próbálva e furmányos módszerrel megtörni a német nyelv elsajátításával szemben kifejtett makacs ellenállásomat. Így felnőve fogalmam sincs miért utáltam annyira a németet, de hát gyerek voltam, és a gyerekek furák.
Mivel arra nem bírt rávenni, hogy németül is válaszoljak, az egész erőfeszítésnek az lett a nem éppen üdvös következménye, hogy mindent megértek németül, de képtelen vagyok megszólalni. Az egész beszélt nyelvtudásom kimerül abban, hogy a Rosenbergerben bármikor tudok magamnak kérni Wiener Schnitzelt mit kartoffeln salat, és topfen strudelt vaníliaszósszal, vagy kaiserschmarrent (kajzersmarnlit, ahogy az Emberem hívja), meg almdudlert, valamint egy bécsi hotel recepciójánál kisírt szemekkel el tudom mondani, hogy egy zsebtolvaj ellopta a pénztárcámat meg a telefonomat, és felhívhatom-e innen az apám irodáját, hogy gyorsan jöjjön értem, de mindezeket sajnos csak az alapvető túlélési ösztönöm diktálja, nem áll mögötte valós tudás.