2008. január 29., kedd

Például ezért is jó naplót írni

Visszaolvasással ellenőriztem, hogy tavaly mikor volt tél, és kiderült, hogy csak január 24.-én volt először tél. Tegnap január 28.-a volt, úgyhogy az idei tél 2007-hez képest még késett is pár napot, viszont most is olyan hirtelen termett itt, mint derült égből villámcsapás (szó szerint), és vele együtt a hó, a jég, és persze a lezárt utak. Megfagyok, sőt tulajdonképpen már meg is fagytam, betermeltem egy alapos náthát, és a Szerelmespárom megint "rekedt kiscsirkének" hív.
Nem lehetett volna ezt karácsonyra időzíteni? Decemberben még virágoztak a fák.

2008. január 27., vasárnap

Téves hívás

Vajon mekkora annak az esélye, hogy ha egy csöndes vasárnap délutánon fel akarod hívni Magyarországról egy Franciahonban élő magyar ismerősödet a francia vonalas telefonján, de véletlenül rosszul tárcsázol, akkor az pont egy másik Franciahonban élő magyar családnál csörög ki?

Elég kicsi szerintem, pláne hogy ebben a körzetben nemigazán tolonganak más magyarok, úgyhogy most tovább lesem a telefont, hátha újra hív az a nő, aki az előbb beleüvöltötte a telefonba, hogy SZIA KATIKÁM (aki tuti nem én vagyok, mert én nem vagyok senki Katikája, legfeljebb Anitája), és elmagyarázza, hogy hogy sikerült ezt a példátlan félretárcsázást véghezvinnie.

Spooky!

Helyszíni tudósítás képekben

Tegnap kirándultunk kicsit a városba, aztán a szomszéd városba és végül a harmadik városba is, és megnéztük hogy fest egy Loire-völgy például január 26.-án. Jól fest.

(Kattints rájuk, megnőnek.)

Kedvencem a saumuri paloták között:
A télikert a szívem csücske!
Ez a ház...
...ilyen keskeny.
Kilátás a palotákból: bicikliút és a Loire
Kicsi ház az erdő szélén (az évszám rajta 1884)

Szerszámoskamra.

2008. január 23., szerda

A büntető mesékRE...

... és arról, hogy a Móricznál akad jobb is, amin fröcsögni lehet:

Régebben az volt a titkos vágyálmom, hogy egyszer majd, az ésszerűség elveit is figyelembe véve, egymagam fogom megreformálni az iskolai oktatási rendszert, különös tekintettel az irodalmi tananyagra, azon belül is a kötelező olvasmányok kérdését. Ekkor még a saját kis külön világomban éltem, és minden kötelező olvasmányon jópár évvel korábban túl voltam, mint társaim, és elkövettem azt az ősi hibát, magamból indultam ki. Aztán felnőttem, és tovább égett a láng, de közbeszólt az élet, és el kellett halasztanom ez irányú terveimet. Közben kinyilt a szemem, és kényszerűségből szembesülnöm kellett a körülöttem lévő általános állapotokkal, és letettem szándékomról, s ha volt is bennem még egy parányi remény, hogy egyszer majd valamit tehetek, az abban a pillanatban, amikor megláttam az egyetemes szülői társadalmat, sőt, ami még ennél is szégyenletesebb, az értelmiség nagy részét térdre borulva hálákodni Harry Potternek hogy végre újra olvas a fiatalság, a remény egyszeriben tovaröppent.

Be kellett látnom, hogy veszett fejsze nyele, és amíg gyerekeim nem lesznek, többet nem is akarok foglalkozni a kérdéssel, mindazonáltal a régi gerjedelem még megmaradt, és tizedmásodpercek alatt tudok felpaprikázódni, amikor meglátom egy könyvben azt a kitételt, hogy "rövidített, az ifjúság számára átdolgozott kiadás".

A bejegyzés konkrétumát a Kétévi vakáció újonnan kiadott változata adja: egy noname kiadó megint a zászlajára tűzte a debilképzést, és sorra nyomják ki az amúgy is az ifjúságnak szánt művek tökéletesen lebutított változatát.

"A Kétévi vakáció ezúttal rövidítve, átdolgozva, a mai nyelvhez, olvasói szokásokhoz igazított, könnyen olvasható, modernizált, fekete-fehér metszetekkel illusztrált változatban jelent meg."

Könyörgöm, ha már ott tart a világ, hogy az iskolákban bambuló kisbömbik képtelenek egy csupa gyerekekről és megkérdőjelezhetetlenül gyerekeknek szóló halálizgalmas kalandregényt feldolgozni az ő teljes valójában, és csak a rövidített változatot bírják elhordozni, akkor nagy-nagy bajban van a társadalom! Akkor kérdem én, mégis mire van az iskola? A vesztébe rohan a világ!

Aztán - bár ez nem mese, de büntető - a végső kegyelemdöfést Pierre Bayard: Hogyan beszélgessünk olyan könyvekről, amelyeket nem olvastunk? (Lazi kiadó, 2007) című könyve adta.
Hogy mi volt hozzá az ajánlás? Nos, idézem az első mondatát:
"Mit tegyen, aki szereti a könyveket, de éppen, mert érdeklődik irántuk, felméri, hogy minden könyvet nem lehet elolvasni, mivel az irodalom, akár a világ, végtelen?"
Na igen. Akkor az a legokosabb ugyebár, ha inkább az összes könyvet kihajítjuk az ablakon, mint az egyszeri ember, akinek felajánlják hogy válassza ki csillagát, és ő azért utasítja el, mert látja, hogy túlságosan sok csillag van odafent, és fél, hogy szerencsétlen lesz a többi utáni sóvárgástól. Nem badarság ez? Különben jól ismerem ezt az érzést, de a jobb társaságokban az idézett felismerést a bölcsesség kezdetének szokták nevezni, és a baj orvoslásának bizony az olvasás a legjobb módja. Az aktív nem-olvasás fogalmát nem ismerem, és létét nem fogadom el.
Az ajánlóval ellentétben meggyőződésem, hogy igenis nem lehetséges úgy társalogni egy könyvről, hogy azt soha nem vettük kézbe, nem lehet úgy örömet találni a könyvekben, hogy soha beléjük sem pillantunk és csak beszélgetésbeli információfoszlányok alapján találjuk ki a mű tartalmát. Az ajánlóban leírt nézet az irodalom durva megszentségtelenítése, hiszen a leggyakrabban éppen nem a tartalom az, ami egy könyv értékét és gyönyörűségét nyújtja.
Én átírnám a címet: Hogyan váljunk közönséges tahókból gyorsan és biztosan álentellektüel, félművelt sznobokká.
Tessék, eme kritika élő példája annak, hogy hogyan lehet beszélni egy olyan könyvről amit nem olvastam. Fenntartom a tévedés lehetőségét, de nem nagyon hiszek benne.

2008. január 22., kedd

Ennyi?

Aszongya az Index, hogy aszongya: Sarkozy mégsem vette el Carla Brunit

A cikkben sehol egy "bocsesz tévedtünk", sehol egy "már megint nem ellenőriztük a forrást", sehol egy bakfitty. Én meg már-már azt hittem, hogy az elnökünk annyira zsarnoki kézben tartja az egész francia sajtót, hogy nem mernek megírni egy ilyen nagy horderejű hírt. Szerencsére elég hamar rájöttem, hogy megint valamit félreértettek. Olyasmi lehetett ez, mint a TBC-t okozó szupervírus esete.

2008. január 21., hétfő

Softly, softly...

Tegnap volt a tévében az Értelem és érzelem, megnéztem, jó alaposan kisírtam magam rajta, aztán háromszor egymás után meghallgattam a Weep you no more-t a prágai filharmónikusok előadásában, mintegy rituáléképp, és mostmár jól érzem magam. Mostanában amúgy is megint a bömbölősebbik korszakomat élem, nem tudom miért, tán egy megkésett premens. Egy intermens.

2008. január 20., vasárnap

Rágódom...

Már pár napja rágódom EZEN a cikken, és megvan a magam véleménye, de fásult vagyok, nincs kedvem megírni. És ahhoz sincs kedvem, hogy most megint lealázzam itt a szingliket föltevést, de mindenesetre Heller Ágnessel értek egyet. Abszolút és kizárólagosan Heller Ágnessel, esetleg némileg kiegészítve a gondolatmenetét.

Azt, hogy Flaubert miért mondja, hogy "Bovaryné én vagyok", nem értem. Még rágódom egy kicsit rajta. Jó lenne megkérdezni Úrilányt, hogy mit gondol, de nála most nokomment időszak van, ami igen sajnálatos, mert príma az új sorozata.

Az is nagyon aktuális kérdés számomra, hogy lehet-e hiteles egy férfi nőábrázolása, de az ellenkezőjén is érdemes elgondolkozni. Néhány hete ugyanezt kérdezte tőlem az emberem, és azóta ebből a szemszögből olvasok, de még nincs teljes képem róla. Viszont nagyon izgalmas.

És végül, ha már felvetődött, hogy hol találjuk a szinglilét korai formáit az irodalomban, gyorsan előkaptam a Brontë-lányokat, mert ha már lealázni óhajtom a Tolsztoj-Flaubert vonalat, akkor úgy korrekt, ha prezentálok cserébe egy lehetséges alternatívát. Ez lenne a Brontë-trió. Például az Agnes Grey vagy a Villette vagy a Wildfell asszonya, de talán leginkább a Shirley.

Gondoljunk már bele: Tolsztoj és Flaubert férfiember volt! Már hogyan tudtak volna megalkotni egy hiteles szingli létformát és gondolkodásmódot? Hisz manapság sincs jóformán egyetlen férfi sem, mikor pedig igazán dühöng a szingliforradalom, aki teljes egészében felfogná és elfogadná a pozitívumait (én sem, de az más kérdés), egyszerűen csak örülnek, hogy leáldozott a kötelező férfiúi felelősségvállalás napja.

2008. január 6., vasárnap

...

2008. január 4., péntek

2008. január 2., szerda

Keltsünk pánikot: Ez nem csak simán vírus. Ez SZUPERvírus!

(Az Index főoldaláról)

A TBC kórokozója baktérium. Hol a hiteles tájékoztatás, brúderkám?

2008. január 1., kedd

Joan Aiken: Jane Fairfax, folyt.

Kicsit hosszabb időbe telt elolvasni, mint hittem, de csak azért, mert folyamatosan tényellenőriztem az Emmában, és minden stimmelt. Közben mindvégig lázadoztam, hogy Emma nem lehetett olyan undok kis pocok, mint amilyennek ez a könyv ábrázolja, de aztán rájöttem, hogy bizony lehetett, sőt Jane szemszögéből még olyanabb is lehetett.

Két dologoban kötöm az ebet a karóhoz:
1. Ha Jane apja három héttel az esküvő után elesett egy háborúban, akkor nem adhatott tanácsot Mrs. Campbellnek, a hároméves s egyben Jane-nel egyidős Rachel Campbell dadogása ügyében.
2. Szerintem Jane Fairfaxnek Mr. Dixonhoz fűződő gyengéd érzelme pusztán Emma agyszüleménye volt, Aiken prezentálásban viszont Jane és Dixon fülig egymásba szerettek, de a fiatalember végül a Campbell-örökösnőt vette el, Jane pedig csak csalódásában lett Frank Churchill titkos jegyese.

Jut eszembe, vajon miért volt olyan példátlan nagy illetlenség titokban eljegyezkedni? Ezt már az Emmában sem értettem...