2007. február 28., szerda

Alíz Csodaországban


Ma volt egy utam Szürreáliába.
Az egész azzal kezdődött, hogy mikor kimentem a parkolóba, a motorháztetőn ott figyelt két szürke macska. Úgy ültek mint két szfinx, le se vették rólam a szemüket, és csak akkor ugrottak le az autóról, amikor beindítottam a motort.
Aztán a boltban egyszercsak szembe jött velem három kislány. Ugyanazt a rózsaszín kiscipőt, csíkos harisnyát, barna szoknyácskát és rózsaszín kabátkát viselték. És ugyanazt a fejet. Hármasikrek voltak, ahogy az a nagykönyvben meg vagyon írva.
Aztán egy tökéletesen néptelen útkereszteződésben elrobogott az orrom előtt egy kétméteres kamaszfiú egy húszcentis motoron. Közben meg vihogott, mint egy fakutya. Nem viccelek, tényleg akkora volt az a motor, mint egy kiscsoportos háromkerekű biciklije, és a srácnak háromrét kellett hajtogatnia magát, hogy fel bírjon rá ülni.
Aztán a hídon megláttam egy csókolózó párocskát. A férfi bőre a legébenfeketébb fekete az egész földkerekségen, egy komplett Men in Black szerelésben, de napszemüge nélkül, a nő viszont tejfelszőke, alabástrombőrű szépség volt, káprázatos hófehér nadrágkosztümben.
Ekkor úgy éreztem, többet ma már nem bír elviselni a lelkem, de aztán bekanyarodtam a parkolónkba, és az egyetlen üres helyen ott figyelt a két szürke macska. Beálltam, kipakoltam, bezártam az ajtót, a két macska pedig felugrott a motorháztetőre, elhelyezkedtek szfinxülésben, és le sem vették rólam a szemüket, amíg be nem értem a házba.

Most megebédelek gyorsan, és elindulok az isibe. Remélem útközben találkozom majd egy nyúlkirálynővel, és néhány pikkdámának öltözött kártyafigurával, akik esetleg egy hatalmasra nőtt gombán lógázhatnák a lábukat.

2007. február 26., hétfő


Új lány jött ma az isibe. Málta szigetéről. Mariella a neve. Nagyon szimpi. Amint megtanul egyebet is a zsömapellen, a zsönökomprandon és a zsöszöpán kívül, alaposan kikérdezem majd, mert jóformán semmi érdemlegeset sem tudok Máltáról. Egyelőre csak máltaiul beszél, és nagyon félénknek tűnik, de nem baj, mert mindannyian nagyon félénknek tűntünk az elején, mostmegmár perfektül csacsogunk a szünetben egyszerre mind, nagyvonalúan mellőzve minden grammatikai megkötést. Okos lánynak látszik, hamar belejön majd.

Utálom a cayenne borsba áztatott olivaolajat.
.
Főztem egy hatalmas vödör hétzöldség-levest, és dolgozom. Más újság nincs.

2007. február 24., szombat

ma Blossom a kedvem:

2007. február 19., hétfő

Boldog Újévet Béla!


Ja, és ha valaki nem tudná, tegnap kezdődött a kínai újév, a disznó éve.
Ezt ma az isiben nagy falatozással ünnepeltük meg, ugyanis az egyik kínai étterem tulajdonosának felesége is hozzánk jár, csak éppen nem csoportársam, de nagyon előzékenyen minket is megkínáltak abból a nagy halom kínai elemózsiából, amit magukkal cipeltek. Fenséges volt.
Viszont ahogy ott figyeltem azt a temérdek kínait nyüzsögni, eszembe jutott gyerekkorom kedvenc vicce (mármint a mérgeskismalac-ciklus utáni kedvencem), amin még századszorra is nyüszítve bírtam kacagni:
A világon minden ötödik ember kínai. Mi is öten vagyunk a családban, tehát az egyikünk kínai. Vagy apa, vagy anya, vagy a bátyám Béla, vagy az öcsém Ho-Csau-Csu.
Szerintem Béla az.


Éjjel arra határozott és félreérthetetlen zajra ébredtem fel, hogy hallom a saját szívverésemet a fülemben.
papam-papam-papam....
Olyan tisztán és erősen hallottam, mint amikor beteg kisgyerek koromban játékiból elkértem a doktornéni fonendoszkópját, és fülembe helyezvén azt, ellenőriztem a saját, majd a macim szívverését.
papam-papam-papam....

Nos, jómagam nem vagyok orvos, de azt még félálomban is homályosan sejtettem, hogy ha éjszaka közepén felébredek álmomból, mely se lidércesen rettentő, se pajzánul izgató nem volt (épp az Agnes Grey egyes fejezeteit éltem át képileg, amit elalvás előtt olvasgattam), és én mégis hallom a szívverésemet a fülemben, akkor az semmiképpen sem jó jel. Erősen reméltem, hogy csak a vérnyomásom ugrott fel hirtelen nagyon magasra, és nem arról van szó, hogy ennek folyományaképpen sokkal komolyabb tragédia előjeleit észlelem, például nem agyvérzek vagy szívinfraktusom van éppenséggel. Mivel különösebben nem éreztem magam rosszul leszámítva az egyre erősödő szívdobogást fülemben, hamar elvetettem a gyors végrendelkezés ötletét, ám azért néhány tisztázó jellegű vizsgálatot elvégeztem magamon manuálisan. De midőn percekig tartottam a kezem a szívemre szorítva, majd a nyaki ütőeremre szorítva, majd a pulzusomra szorítva végül a halántékomra szorítva, és azt is megállapítottam, hogy a fülemből sem csordogál a vér, arra a diagnózisra jutottam, hogy mindenhol normálisan ver a szívem, következésképpen a fülem romlott el. Ugyanis ekkor még mindig tisztán hallottam a szívverésemet a fülemben. Ekkor felráztam a mellettem szuszogó férfiembert, ugyan mondaná meg már, hogy ő vajon hall-e valamiféle szívverést. De ő csak annyit közölt velem, hogy el se tudja képzelni, hogyan hallhatna bármilyen szívverést ilyen rettenetes ricsajban, amit a házban valahol bulizó fiatalok csapnak már órák óta, hogy aludni is alig tud. Azzal ugyanevvel a lendülettel elkezdett horkolni, ami nála az alvás szakaszainak REM fázisát szokta jelezni váratlanul bekövetkező tízpercekben. Magyarán mondva azonnal visszasüllyedt a legmélyebb álomba, és a legkevésbé sem érdekelte tovább az éktelen zenebona, se az a tény, hogy én nyilvánvalóan meg vagyok süketülve, ha az állítólagos "rettenetes ricsajból" csak a mélybasszus lüktetését érzem a fülemben.
Azt se tudtam hova legyek a rémülettől, hogy tényleg megsüketültem, nagyvonalúan eltekintve attól, hogy az imént is hallottam amit a férfiember mondott, tehát józan számítás szerint nem lehetek teljesen süket, dehát hajnali háromkor nem vagyok teljesen észnél. Aztán egyszercsak az érintett házibuliban kinyitottak egy ablakot, és a szívdobogás tüstént elhalkult a fülemben, más ritmusok vették át a helyét, némi tic-ticcel vegyítve, és nők sikkantó nevetését és férfiak évődő baritonját hallottam, és akkor már csak annak örültem, hogy nem vagyok az érintettek közvetlen falszomszédja.

A kaland hatására teljesen magamhoz tértem, és az életemen kezdtem nosztalgiázni, és eszembe jutott, hogy bizony egy kicsit tényleg süket vagyok, zenei hallásom pölö egy mákszemnyi sincsen. És engem mégis egész életemben üldözött a sors az énektanárokkal, akik egytől egyig meg voltak győződve arról, hogy csupa Mozart és Puccini ül az iskolapadokban. Az alsós énektanárnénim például több mint két méter magas volt, és rém ijesztő, a felsős Végh tanár úrnak meg már a neve is baljóslatúan hangzott. Aztán jött az a szekánt Sefcsik vagy ki (már a nevét is elfelejtettem), aki az gimi elsőben tanított, és az volt a vesszőparipája, hogy kiállította a diákot a katedrára, leütött 3-4 hangot a zongorán, majd felszólított, hogy hallás után nevezzem meg a leütött hangokat. Na, nekem ez körülbelül olyan nehézségű feladat, mintha Cobra, a japcsi csoportársam adna fel néhány japán szót hogy fordítsam le. Eleinte hagytam még, hogy felülkerekedjen bennem az eminens diáklány, és otthon egy nagy kartonra kirajzoltam egy szabályos versenyzongora klaviatúráját, és betanultam az összes hangot számszerűleg, és a látás csodájának segítségével próbáltam megoldani a feladatot, ha már a hallás ajándéka nem adatott meg, és amikor leütötte a billentyűket, feszülten sasoltam, és gyorsan kisütöttem, hogy balról számolva hanyadik billentyűt ütötte le, és megmondtam a megfejtést. A mai napi fel tudok rajzolni egy szabályos zongorabillentyűzetet. Az, hogy végül abban az évben mégis csak egy hajszálon múlott, hogy nem buktam meg énekből, igazán nem az én hibámból történt, hisz én el lettem volna ezzel a módszerrel, de egy értelmetlen szeszélytől vezérelve a szekánt Sefcsik azt találta ki, hogy ezentúl ne nevezzük meg a leütött hangokat, hanem a zongorának háttal állva énekeljük vissza azokat. Nos tudvalevő, hogy ezt csak azok tudják teljesíteni, akiknek abszolút hallásuk van, mint például a Balogh Misinek vagy a zongorahangolóknak, nekem viszont abszolút nincs hallásom. Ez kivédhetetlen csapás volt, és tényleg csak azért nem buktam meg, mert amit lehetett azt én bemagoltam, és év végére már maga Wagner vagy Verdi is nehezen kaphatott volna rajta hibán az életrajzukat vagy a műveiket illetően. Az egésznek talán az volt az egyetlen pozitív eredménye, hogy őszintén megszerettem a komolyzenét.

Ezután úgy alakult, hogy bár a gimi további éveit sikeresen átvészeltem ének-zeneügyileg, a végső csapás még hátra volt. Volt ugyanis nekem egy félévem, amikor szabályszerűen meghibbantam, és valamely romantikus AnneShirley-s álmok miatt úgy határoztam, hogy tanítónő leszek, és arra teszem fel az életemet, hogy apró gyermekeket fogok megismertetni az olvasás csodájával, bevezetem őket a számok misztikus birodalmába, és maszatos kezecskéknek fogom megtanítani a betűk formálásának művészetét. Sajnos ez az átmeneti elmezavar éppen a gimi negyedik osztályának második félévére esett, mely félév felöleli az érettségi és a továbbtanulási tervek nyélbeütésének időszakát, és én selátsehall Dömötör módjára, senki tanácsára se hallgatva beadtam a tanítóképzőbe a jelentkezésemet, és fel sem merült bennem, hogy esetleg nem vesznek fel. A hozott pontjaim alapján az orvosi egyetemre is hajbókolva kísértek volna be, volt nyelvvizsgám, és gondoltam, hogy az "alkalmassági felvételinek" nevezett akadályversenyen csak végigbukdácsolok majd valahogy. Nos, nem így történt. Az alkalmasságin egészen az utolsó állomásig kifogástalanul teljesítettem minden feladatot: felolvastam tisztán és érthetően egy bekezdést a Piroska és a Farkasból, majd emlékezetből el tudtam mondani a tartalmát, felkúsztam egy bordásfalra, bakot ugrottam, tigrisbukfencet vetettem, fejreálltam, és helyből sikerült felugranom egy húsz centi magas padra, de az éneken elvéreztem. Be kellett mennem egy terembe, ahol kilenctagú felvételiztető bizottság várt zordonan, és miután felszólítottak, hogy adjam elő azt a zenei művet amivel készültem, én az előírásnak megfelelően elénekeltem a Hull a szilva a fáról-t és a Tavaszi szél vizet áraszt-ot. Savanyú képpel írkáltak valamit az előttük fekvő jegyzettömbbe, majd a főbanya fagyosan közölte, hogy az énekem annyira értékelhetetlen volt, hogy sajnos nem tudnak felvenni ebbe a nagymúltú és előkelő intézménybe, egész egyszerűen azért nem, mert a hallottak alapján világosan kiviláglik, hogy nem vagyok tanítőnek alkalmas. A kritikát illetően egy hajszálnyi ellenvetésem sem volt, de mégis bátorkodtam megjegyezni, hogy esetleg nem az ének-zene kifogástalan művelése az, ami manapság egy tanítónőtől elsődlegesen elvárandó, és azt is meg merem kockáztatni, hogy esetleg egy icipicit hisztérikusan adtam elő az ellenvetésemet, mert annyira de annyira röhejesnek éreztem ezt a helyzetet. Hát, talán nem volt életem legokosabb döntése kikelni magamból egyedül kilenc olyan középkorú és szürkésbarna nőszemély ellen, akiknek a furulyamuzsika, és a violinkulcs helyes bodorítása középszerű és szürkésbarna életük egyetlen értelme, mely mindenestül maga mögé utasítja az írás, olvasás és számolás tudományát. Száz szónak is egy a vége, úgy kipenderítettek, hogy levegőt is alig kaptam a szembeszéltől, de legalább feloszlott a rózsaszínű köd az agyamról, és elmentem inkább egyetemre.

Miután ezeket így sorban végiggondoltam az éjjel, nagyvonalúan kijelentettem magamban, hogy "a bolha seggét se izgattya", és még azt is belesuttogtam óvatosan a sötétbe, hogy "nőjjön be az orraluka", és ezalatt lepergettem az összes énektanár képét az agyamban akivel valaha dolgom volt. Aztán a másik oldalamra fordultam, és visszazuhantam az álomba, ahol újfent csatlakoztam Agnes Grey-hez a paplakban, és olyan vadromantikus befejezéseket eszeltem ki a regénynek, amiket Anne Brontë-nak sohasem lett volna bátorsága megírni.

2007. február 14., szerda

2007. február 8., csütörtök


Hát én nem állítom, hogy mind hülye, elvégre a nagy számok törvénye alapján kell lennie ilyennekis-olyannakis, de azért megrendítő az alábbi ausztrál készítésű filmecske az Amerikai Átlag-Joe, azaz az utca embere általános műveltségéről. Eleddig azon szörnyülködtem, hogy amikor egy forgatócsoport Budapesten a Bajcsy-Zsilinszky út egyik utcanévtáblája alatt állva kérdezgette a jónépet arról hogy hogyan is kell írni a "Bajcsy-Zsilinszky"-t, az emberek 90%-ának fogalma se volt róla, pedig azt, hogy ki volt a nevezett férfiú, már nem is nagyon feszegették a kérdezők. De a háromszög oldalainak számáról adott amcsi válaszokhoz képest ez igazán elhanyagolható tudatlanság.
Persze félreértés ne essék, nekem nincs bajom az amerikaiakkal úgy általában, bár meggyőződésem, hogy csak idő kérdése, hogy darabjaira hulljon az egész jólfelépített erőd, de az is kétségtelen, hogy jól fel van építve. Elvégre lehet hogy nem tudják a népek, hogy ki lépett először a Holdra, de ahhoz volt elég eszük, hogy összeszedjék a világ legkiválóbb koponyáit, akiket nem becsültek semmire a saját hazájukban, és jópénzér' felvitették magukat a Holdra. Végsősoron akkor ki nyert az ügyön? Következésképp olyan országok mint Magyarország egy büdös szót se szólhatnak, legfeljebb verhetik a mellüket a Nobel díjak kiosztása után, hogy ezis magyar, meg ezis magyar, és szépen lassan nevetségessé válhatnak, mert ez a mellveregetés egyszerűen röhejes. A nagy magyarságuktól éppen akár éhen is halhattak volna Magyarországon azok az agyak. És eleinte még jól pofán is vágták őket, amiért otthagyták a bölcsőt mely ringatott.Tehát ha a végén választani kell, hogy ki az okosabb, akkor én bizony az ameriakat választanám.

2007. február 7., szerda


Az MVGYOSZ a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége. Szóval hála nekik a hangoskönyvekért. Meg azoknak akik beolvasták őket, meg a MEK-nek, akik megvették őket és elérhetővé tették ingyen. És minden egyéb közreműködőnek is hála és köszönet. Nagy cuppanós puszit nekik!

Mikszáth után egyébként rátérek Jókaira aztán Krúdyra aztán Mórára aztán Móriczra végül Gárdonyira ebben a sorrendben. Nem 'tom mi van velem mostanában. Honvágyam lenne tudat alatt? Hiányzik a Nagy Magyar Valóság? Neeeem, az lehetetlen. Nem vagyok én olyan lokálpatrióta, és még csak nem is szégyenlem. Csak az lehet, hogy a tegnapelőtti század hiányzik, nem más. Macska tuggya.