Bretagne I.

Akkor most átmegyek útinaplóblogba.

Az első nap utazással telt, ami nálunk annyit jelent, hogy a teljes első nap utazással telt. Maga a távolság ugyan a ViaMichelin szerint három óra cakk und pakk, de a mi esetünkben ilyenkor minimum a duplájával kell számolni, ha belevesszük a kényszer-pisi-pihenőket meg a kényszer-álljmegittmerteztmuszájlefotózni-pihenőket, meg azt a szokásunkat, hogy mindig engedünk a mellékutak csábításának, és olyankor rendszerint százkilométerekkel arrébb kötünk mint ahogyan azt eredetileg terveztük. Ja, és még akkor a Tout Direction táblákról nem is szóltam, amiket, bár már másfél éve élünk itt, még mindig nem bírtunk megszokni, és általában tudomást sem veszünk róluk, pedig rendszerint éppen arra kellene menni. Ez úgy szokott kinézni, hogy autózunk a térkép által megadott számú úton, és tudjuk, hogy hamarosan át kell térnünk egy másik számú útra, tapasztalatunk szerint egy körforgalomból kiindulva. Nos, itt általában a körforgalmak minimum két-, de gyakran háromsávosak is lehetnek, és mindig a belső sávban igyekvőnek van elsőbbsége a kijutást illetően, amit az én Emberem véresen komolyan vesz, ezért vagy az van, hogy percekig áll egy kijárat előtt, várva, hogy mit tervez a belső sávos, vagy eszement iramban kering a külső sávban, hogy nehogy útjában legyen a belsősnek. Ezalatt az idő alatt én próbálom elolvasgatni a kijáratoknál elhelyezett táblákat, és rendszerint van egy Tout Direction tábla, ami ugye azt jelenti, hogy Minden Irányba, és egy rakás másik, melyeken rendre vadidegen településnevek olvashatók, és olyankor találomra kiugrunk valamelyiken, és általában elég hamar észleljük, hogy ez a rossz irány. A Minden Irányba táblát mi, akik a magyar KRESZ szabályain szocializálódtunk, nem igazán tudjuk értelmezni, pedig igazán van értelme. Ezután ugyanis mindig következik egy újabb körforgalom, ahol általában már szerepel az általunk eredetileg keresett tábla is, pont azzal az útszámmal a tetején, ami a térképen ki van jelölve számunkra.
A Tout Direction-nal itt a környékünkön is gyakran találkozunk, de Bretagne-ban az alapgondolat kiegészült még az Autre Direction táblával, ami mindig egy Tout Direction-t követ, és azt jelenti, hogy Minden Más Irány, már tudniillik azok az iányok, amelyek még a Mindenből is kimaradtak. Nem kell benne logikát keresni, így van és kész. Viszont az ehhez hasonló vargabetűk sok időt fölemésztenek, így már igencsak sötétedett, mire St. Maloba értünk, elfoglaltuk a szállást, ami pont olyan szép, mint a képen, sőt talán még kicsit szebb is.

De azért már maga az odaút is tartogatott meglepetéseket, megemlíteném például a falut, ahol fasor jelleggel piros, jellegzetes angol típusú telefonfülkék voltak fölállítva az út mentén mintegy dekorációképp, és súlyos következetességgel kiszerelték belőlük a telefonokat, viszont kínosan tiszták voltak kívül s belül.
Meg ott volt még az a fokhagymaföld, amin keresztül vitt az utunk. Olyan átható fokhagymabűz terjengett, hogy a fokhagymás-pirítóshoz az is elég lett volna, ha pusztán kilógatom kicsit az ablakon, de nekem őszintén szólva egy kis időre elment a kedvem mindennemű fokhagymás ételtől. Viszont azt is észrevettük, hogy különös módon nem nagyon tolongtak a környéken madarak, és szerintünk azért van így, mert nem óhajtják eleve befűszerezve kínálni magukat az arra járó pecsenyevadászok számára, akikből láttunk egy párat, nagypuskával kiskutyával ahogy kell.

És láttunk még gyönyörű házakat, például ilyet: 1. kép, mely láttán rájöttem, hogy totál félreértettük egymást a brötanyi Klárival, amikor nagy egyetértésben megbeszéltük, hogy mindketten leginkább kőházban szeretnénk lakni, ugyanis ő nyilván erre a terméskőre gondolt, míg én a nálunk honos fehér kövekből épített házakat értettem alatta. Most sem változott a helyzet a kőházálmaimat illetően, azzal a különbséggel, hogy mostmár én is termésköveset akarok, de legyen az óceánparton, majd megmutatom hol, és legyen világítótorony alakja, majd megmutatom milyen. De ha egy ilyet vágnak hozzám, mint ami a képen látható, hát én akkor sem tiltakoznék. A pikkelymintás tető különösen a szívem csücske, amit egészen biztosan a vele szemben elterülő óceán ihletett.
Vagy még egy lehetséges alternatíva a szélmalomból kialakított törpilla-ház mindenféle kitüremkedésekkel az oldalán (sajnos a képen nem annyira látszik mert szembefény volt): 2. kép, csak én megtartanám rajta a forgókát, pont mint itt: 3. kép.

A legkedvencebbem ez a tábla volt, 4. kép, amit egy benzinkúton fotóztam, konkrétan egy benzintartály oldalán lévő dobozról. A felirat rajta, a Couverture Anti-Feu annyit jelent, hogy Tűzálló Takaró, és alant látható a használati utasítás is mellékelve. Erről órákig lehetne értekezni, de én nem teszem, csak annyit jegyeznék meg, hogy ha az ember netán jelen van egy ilyen tartály felrobbanásakor, és ráadásul olyan közelségben áll a dobozhoz, hogy képes lenne kezét kinyújtva magához venni egy ilyen takarót, akkor szerintem már édes mindegy, hogy a szétrepült cafatjait bebugyolálja-e vagy hagyja szénné égni őket. Ennél már csak az lenne cifrább, ha netán egy euros érme bedobása után lehetne hozzájutni a kérdéses védőfelszereléshez.

1.

2.

3. 4.

folyt. köv.

otthon puha otthon...

Megjöttünk. Csodás volt. A szó legszorosabb értelmében az volt. Már kipakoltunk, kimostam egy adag ruhát, ettünk, megnéztük a képeket és átnéztük a postát. Még egy kicsit olvasgatok, aztán megyünk is aludni, mert barátim! az az ágy a Kalózéknál valami rettenetesen kényelmetlen volt, úgyhogy hétfő óta egy szemhunyásnyit sem aludtunk, bár a végkimerüléstől néha kómába estünk, de pihentetőnek az sem volt nevezhető. A csontjaink darabokra estek, és Chambre Colonialt soha többé! Maga a szoba ugyan kifogástalanul korhű, de ha jobban belegondolok, akkor ennek Bretagne-ban amúgy sincs semmi értelme...

a tudodmelyik ímélre...

Ma délelőtt egy ún. lelki tanokban fülig elmerült olvasóm írt nekem egy minden ízében visszataszító és véleményem szerint igaztalan emailt, amiben közölte, hogy olvasta a jeggyűrűs postomat, ami a szíve mélyéig megrendítette, majd elolvasta az éjszakai Bömbiset is, és most úgy érzi, hogy segítségre van szükségem. Kifejtette, hogy lehet, hogy tényleg nem kellene akarnom még gyereket, ha ilyen nyíltan és alapvetően gyermekellenes vagyok, és valószínűleg ezen okokra vezethető vissza az is, hogy elvesztettem azt az egy babámat is aki volt. Szerinte nyilvánvalóan sem testileg sem lelkileg nem vagyok még érett az anyaságra, és a jingem vagy a jangom vagy mi a feném, így tiltakozott az ellen, hogy olyasmibe kezdjek, aminek még nincs itt az ideje.

.

Nos, köszönöm, pont arra volt szükségem, hogy megforgassák a kést a sebben. Ezekre a "vádakra " semmiképp nem akarok reagálni, nem ismer engem, és fogalma sincs róla, hogy mit beszél. Könnyű annak hablatyolni, meg engem hibáztatni a vetélésért, akinek sohasem okozott problémát a teherbeesés, ráadásul nem először találkozom ilyen hibbant nőkkel, a legkisebb önvádlást sem tudják kipiszkálni belőlem.

.

Viszont azt is megjegyezte, hogy nem volt valami elegáns dolog a szomszédaim háta mögött bírálni a gyereknevelési elveiket, amihez valójában semmi közöm sincsen.
Erre már úgy érzem reflektálnom kell, mert lehet ugyan, hogy nincs még saját gyerekem, de ettől függetlenül igen határozott elképzeléseim vannak a gyereknevelésről általában. Most abba nem megyek bele, hogy ez a nő nem lakik itt, és nem hallja hogy mit rendez le a kiskölyök nap mint nap, de jószívvel kívánok neki egy ilyen szomszédot. Mellesleg egyetlen postból levonni azt a végkövetkeztetést, hogy alapvetően gyermekellenes lennék, azt enyhén szólva is meredek ötletnek találom.
Tényleg nincs jogom beleszólni senkinek a dolgába egészen addig a pillanatig, ami az az ő dolga nem korlátoz engem a saját jogaim gyakorlásában. Mert kérdem én, nekem talán nincs jogom pihenni éjjel egykor az ágyamban anélkül, hogy valaki ne kalapálná folymatosan a falat mellettem? Neki joga van addig hagyni a gyerekét randalírozni amíg akarja, nekem meg jogom van aludni teljes éjszakai csöndben. Most akkor mi legyen hát? Lehet verekedni, de lehet valami kompromisszumra is jutni ugyebár.
Ez a család egyébként tipikus egyede annak a felfogásnak, miszerint a gyereket nem szabad korlátozni semmiben, nem szabad rákényszeríteni semmilyen társadalmi konvenciót, mert azzal elnyomnák a természetes kreativitását. Ennek a gondolkodásmódnak aztán mostanra meg is lett a következménye, az eredmény egy akaratos, kezelhetetlen, bármilyen alkalmazkodásra tökéletesen képtelen emberpalánta, aki ettől fogva csak rosszabb lesz. Hogyan fog ez a gyerek például normális házasságban élni, ahol mindennek az alapja a kompromisszumkészség, ha ezt már zsenge ifjúkorában csírájában kiölik belőle?
Én nem azt mondom, hogy a társadalmi konvenciók feltétlenül helytállóak a mai világban, de mivel ez van, kénytelen az ember ránevelni a gyerekét arra, hogy később be tudjon illeszkedni ebbe az adott társadalomba, különben a gyerek fog szívni az állandó meg nem értettség érzésétől.
Az új trendi most az, hogy nem neveljük a gyereket, hanem hagyjuk hogy magától kibontakozzon a személyisége, mit ahogy a virágnak kibomlanak a szirmai. Ez szerintem egy nagy baromság. Ha így lenne, akkor nem úgy volna kitalálva a világ, hogy felnőtt felelősségteljes egyedekre lennének bízva a kicsik, hanem maguktól is képesek volnának felnőni, és nem lenne szükségük semmilyen segítségre. A család intézményébe a gyerek érkezik utoljára, tehát neki kell alkalmazkodnia a már fennálló állapotokhoz, és nem a szülők feladata, hogy jó szolgaként minden kívánságát teljesítsék a kisbasának.
Egyszer átjöttek hozzánk beszélgetni, és a kisebbik lányka, a hároméves, ahogy belépett a lakásba azonnal elkezdte módszeresen felforgatni az egészet: leszedett néhány könyvet a polcról, és kitépkedte a lapokat, majd mikor sikerült kiszednem a kezéből, egy tollal elkezdett firkálni a falra. Megszereztem a tollat is, erre a következő az volt, hogy a virágaimból kikapirgálta a földet, és beledolgozta a szőnyegbe. Mindezen műveletek alatt az anyja ült a fotelban, szürcsölte a teáját, néha elhúzta a száját, és megjegyezte, milyen rendetlen ez a gyerek és nagyon sajnálja amit csinál, dehát sajnos nem lehet leállítani, megütni meg sohasem merészelné a gyerekeit. Ennyi. Rendben van, gondoltam, de ide többé soha be nem teszed a lábadat, az biztos. Nekem ilyesmiket nem engedtek volna meg a szüleim még otthon sem, nemhogy vendégségben, és mégis felnőttem, a legkevésbé sem érzem magam lelkileg sérültnek, amiért elnyomták a falrafirkáló hajlamaimat, ellenben tudok viselkedni társaságban, és képes vagyok alkalmazkodni a társadalomhoz amiben élek.

Végül még annyit szeretnék hozzátenni, hogy ha már ott tartunk, hogy kinek mihez van joga, akkor kétlem hogy bárkinek joga lenne bírálni, azt hogy én kit bírálok.

.

Most pedig megyek csomagolni, mert holnap reggel indulunk Bretagne-ba, jippijájé! Szombaton újra jelentkezem.

A Herpeszes Bömbi, avagy post a szomszéd kiskrapekről

Most épp azt keresem a szótárban, hogy "Ha nem hagyod azonnal abba a trompipálást te büdös kölök, akkor kitépem a macid szívét, és beletömöm a fújókádba!" De így egybe sehol sem találom.

És ha nem lennék ilyen gyáva kukac, akkor át is mennék, és bele is mondanám az arcába.

...

...

...
Hmm... lehet hogy magyarul kéne belemondanom az arcába? Ez nem oldaná meg a problémát, de legalább megkönnyebbülne a lelkem.

...

...

...

Tudom, hogy ma volt a TizedikSzülinapja, de ez még nem jelenti feltétlenül, hogy megkegyelmezek a macinak, ha mondjuk még egy óra múlva is ilyen rémes ricsajt csap. Elvégre józan számítás szerint, még egy TizedikSzülinapon is előbb-utóbb el kellene jönnie a lefekvés pillanatának, nem? Vagy túl sok cukrot evett, és csak akkor lesz nyugi, ha magától kidől? Egyszercsak elkezd majd morogni, és minden átmenet nélkül kómába esik, vagy mi? Akarok én gyereket egyáltalán?

...

...

...

Hja, Franciaországban karcsúra építik ám a falakat... Azt is tisztán hallottuk, amikor az öcsi készült...

Haladok a korral. Csinátam bannertot.

.

Let's play, huh?

Hát azért ebben a pillantban nem annyira szeretem az isit.
Valamelyik nagyeszű kitalálta még a múlt héten, hogy játszuk azt a játékot, amikor van x darab szó, és mindenki ír egy történetet amiben benne van mind az x darab szó. Nosza erre előkapták a Taboo-t, és mindenkinek kellett húzni kilenc szót, és holnapra prezentálni kell belőlük egy kis sztorit. Én mindig nagyon utáltam az ilyen játékokat, mert szerintem nem vicces, hanem megerőszakolt és idétlen írásművek szoktak születni, ami engem személy szerint nem annyira szórakoztat, de hát ízlések és pofonok ugye... Nekem ez inkább a pofon kategória. Most vagy nekiveselkedek és megírom, aztán lefordítom franciára elszúrva ezzel a munkámra szánt időből 8-10 órát, vagy hirtelen gyilkos kór támad meg, amiért sajnálatos módon ki kell hagynom a holnapi isit, meg a teljes jövő hetet (már ugye az utazás miatt), könnyedén kibújva ezzel a számonkérés terhe alól.
Nem tudom mit tegyek, jajdenehéz dönteni, jajdenehéz dönteni...

cccö-ccö-cö...
Itt vannak a szavak, várom a javaslatokat:

bijou - mint bizsu, azaz csilivili-csecsebecse ékszer

mètre - mint egy darab méter

amour - ezt talán felesleges lefordítani

valser - a keringő általában, nincs megkötve hogy bécsi avagy angol-e

bizarre - ez nem azonos a magyar bizarr szóval, csak simán furcsát jelent

chic - ez nem csirke, mint ahogy először hittem, hanem sikk

bachi-bouzouk [bási-buzuk] - erről a mai napig nem tudom biztosan mit jelent, de ha jól értettem, akkor egy janicsár és egy basa kereszteződéséből létrehozott középkori török fő-fő lovaskatona. Majd utánanézek a szakirodalomban (ti. Egri csillagok).

clown - mint bohóc

passe-partout [pásszpártu] - mint mindent nyitó tolvajkulcs

UPDATE:
Nem tudom, másnak is föltűnt-e az az eleddig példátlan esemény a blog életében, hogy ehhez a posthoz csak férfiemberek kommantoltak, eddig számszerint hárman (ki önként, ki a célzásból értve), és mind a hárman csak úgy zsigerből kerekítettek egy sztorit, amin én már napok óta rágódtam. Nem tudom, hogy van-e biológiai oka annak, hogy a fiúk bármikor zavar nélkül megoldanak egy ilyen feladatot, míg a lányok, akik amúgy igen-igen beszédesek, csak mélyen hallgatnak, de azt is tény, hogy amikor a tancsinéni feladta a leckét, a férfitársadalmat egyetlenként képviselő Suhail is rövidúton megoldotta, azaz ott helyben azonnal produkált egy elfogadható történetet, felmentve magát a házifeladat legyártása alól, miközben mi lányok, csak ültünk ott elképedve és meresztgettük a szemünket.
Tehát három pályamű érkezett, az Ákoséra már le is csapott a lengyel Katarzina barátnőm, Suhodminyák remekművét éppen fordítom magamnak franciára, Kristóf írását pedig magammal viszem, mert biztosra veszem, hogy találkozni fogok délután az isi előtt egy-két zavartan tébláboló csoporttárssal, akik hozzám hasonlóan nem tudják eldönteni, hogy a gyilkos kórt vagy a csúnya lebőgést válasszák-e, és én ki tudom majd segíteni őket kínos megszorultságukból.

u.i.: Suhodminyák: én bevallom, hozzáadtam a férfihez a sikkes lányt. Szeretem a happy endet... Na meg az van, hogy az "örüljön hogy ennyivel megúsztá"-t nem tudom franciául, azt viszont igen, hogy "egybekeltek és boldogan éltek stb".

Háztartási rovat folyt. / Kreatív sarok update

Szóval félreértés ne essék, EZ a blog nem AZ a háztartási blog, amit esetleg szeretnék megalapítani egyszer talán, ha lesz kedvem, meg időm, meg affinitásom rá, mindazonáltal folytatom a tegnapi postot.

Ma tejesdoboz kiszerelésben vettem a cukrot ehhez a gyümöcsleveshez. Csúcs! 100%-osan környezetbarát papírdoboz, egyik oldalán átlátszó műanyag kukucsablak a benne található cukormennyiség vizuális nyomonkövetése céljából, és ráadásként a 200/400/600 grammok is be lettek rajta rovátkálva, pont mint a margarinos csomagon szokás.
<= Kattincsoljál az ikonra.
.

Többen jelezték, hogy érdekli őket az idézem: garantáltan ragacsolódásmentes kipuszilós adagolóval ellátott mézestubus, idézet vége. Nos, befogtam az emberemet, aki szerencsére jó mókának tartotta lefilmezni a kipuszilási folyamatot, és viszonylag hamar kötélnek állt, úgyhogy a felvétel ITT található. Rendező, operatőr: a bloggerina férje, Forgatókönyvíró, fővilágosító munkatárs: a bloggerina.

Most pedig beszámolok a hibajavító toll szomorú végzetéről. Hálásan köszönöm mindenkinek a sok nagyszerű tanácsot a kidugeszolására, és a festékoldón kívül mindent ki is próbáltam, de így utólag már tudom, hogy az sem segített volna a bajon. Tehát tegnap este azon végső és elkeseredett próbálkozásom után, mikoris a kis golyóstoll-golyót megkerülve alulról felszúrtam egy vékony drótot egyenesen a belsejébe, s az beletört, a kis golyó pedig halk pukkanással kiugrott a helyéről a rugójával együtt, elfogott a tehetetlen vak düh, leszállt az agyamra az a bizonyos vörös köd, ami a ragadozókat valamely erőszakos cselekedetre készteti, megragadtam az ollót, kettévágtam a törzsénél, és az utolsó cseppig kifolyattam a kisgörényből azt a pimaszul kotyogó trutyit.
Azóta próbálom lemosni a kezeimről gyalázatos tettem hófehér nyomait.

Háztartási rovat

Vettem egy doboz(!) hipót, méghozzá pezsgőtablettás kiszerelésben. Egyelőre még nem sikerült maradéktalanul átlátnom a dolog lényegét, de mindenesetre kipróbáltam a teafőző lábasomon, és azt mindenesetre leszögezhetjük, hogy körülbelül a magyar florasept nevű termékkel azonos hatásfokon dolgozik, tehát a teafoltok letisztításához egy teljes éjszakai áztatása volt szükség (csak egyetlen adag tea lefőzése után, nem hónapos retekről beszélünk). Azt is megállapíthatjuk, hogy a továbbiakban maradok az eleve folyékony halmazállapotú hipónál, aminek ugyanehhez a művelethez pusztán 5 azaz öt darab percre volt szüksége.

Mint már említettem, nem fogtam még fel a pezsgőhipó jelentőségének minden összefüggését, de ez a legkevésbé sem akadályozott meg a megvásárlásában. Én olyan háziasszony vagyok, aki minden ilyesmire abszolút nyitott, mondhatnám bevállalós, pláne itt nyugaton. Legszívesbben talán indítanék egy háztartási blogot mondjuk a főzőblogok, kismamablogok és vércsigablogok mintájára, és posztolnék benne mindenről ami közvetlenül vagy közvetetten kapcsolódik a takarítás, és úgy általában a házvezetés témaköréhez.

Példának okáért megemlíteném a garantáltan ragacsolódásmentes kipuszilós adagolóval ellátott mézestubust, meg a virágvásárlásnál kapott, kifejezetten a virágcsokor szakszerű hurcolására tervezett háromszögalakú zacskót fülekkel, valamint megemlíteném magát a csokrot is, amihez alanyi jogon jár egy zacskó virágsó a hosszabb frissességért, valamit egy pici pezsgőtabletta, ami egy ipari oldószer hatásmechanizmusával pucolja le a csokor végleges elhervadása után a vázán képződött vékony vízkőréteget.

Aztán írnék még a helyes kis koronggá kompaktolt mosóporról is, ami tényleg éppen annyi mosásra elegendő amennyi rá van írva, valamit arról a balhorogról, amit az olvadósműanyag burokkal ellátott öblítőlufika jelent, és amivel az volt az egyetlen bibi, hogy az olvadósműanyagnak elfelejtettek szólni, hogy ő a természeténél fogva a teljesen elolvadós műanyagok kategóriájába tartozik, és az a felfedezés, hogy a frissen mosott ruhák tele vannak nyálkás, ámbátor igen illatos takonydarabkákkal rövid úton véget vetett az öblítőlufikák és az ÉN kapcsolatának.

Meg írnék a boltról ahová járok, és ahol külön VIP pénztárt tartanak fenn a mozgássérültek és a nagypocakos kismamák részére, ami széles, és mindig nyitva van, és ahová érdekes módon soha nem pofátlankodik be jogtalanul egy lélek sem. És van még az a pénztár, ahol azokat várják nagy szeretettel, akik csak két szelet szalámit meg egy egérfogót akarnak venni, meg arról is írnék, hogy itt a pénztáros nem kezdi el addig lehúzogatni az árut a szalagról, amíg az előző vásárló nem fizetett és pakolt el kényelmesen, majd egy "további szép napot" felkiáltás kíséretében (a pénztáros hölgy útravalójával) el nem távozott, hanem mosolyogva kivár, mialatt az egész sor kedélyesen elcseveg az aktuális időjárásról. És hogy miért tud mosolyogni a pénztáros? Azért tud, mert itt a civilizálatlan nyugaton nem ismerik a 24 órán át nyitvatartó élelmiszerbolt intézményét, meg 12 órás műszakokat, hanem pontban hétkor minden bolt lehúzza a rolót, vasárnap meg egyedül az éttermek üzemelnek, mindenki más pedig a jól megérdemelt pihenését tölti a családjával.

.

Ráadásnak pedig lefotóznám a korszerű vécépucoló felszerelésemet, ami annyira vérprofi, hogy egy sokat próbált vécésnéni is belesápadna az irigységbe ha látná. Mert van nekem lefolyógörbület-tisztító-pezsgőtablettám, meg öblítővizet-kékrefestő-illatos-és-kakioldó-kompaktom, amit az öblítőtartályba kell helyezni, meg egyéb hasonló nyalánkságok. Bár vécétisztítás-ügyileg a végső cél egy német típusú mosómasina lenne, amit néhány németországi autópihenő vécéjében láttam, és ami belőlem is és az anyukámból is a legmélyebb elragadtatás érzését váltotta ki, midőn átjutva a Fehér Ház beléptetőrendszerével vetekedő elektronikus forgóajtón 10 eurocent befizetése után (amit az ügyes kis gép azonnal vissza is köpött egy a boltban levásárolható kupon formájában) beléptünk a fülkébe és egy rövid jedilovag hadonászka hatására a szenzoros érzékelő előtt, egy komplett masina nyomakodott elő a fal síkjából, megragadta a wcülőkét, és egy igen-igen alapos fertőtlenítési műveletben részesítette, mindezt a delikvens szeme láttára, hogy egészen biztos lehessen az eszköz tisztaságában. Annyira megdöbbentem, hogy még pisilni is elfelejtettem, csak kirontottam a folyosóra, ahol épp nekiszaladtam az anyukámnak, aki legalább annyira kipirult a gyönyörűségtől mint én, majd összedobtuk a pénzünket, és néhányszor még átéltük a csodát, sőt még a fiúkat is befizettük egy körre. Elképedésemben végül már-már odáig ragadtattam magam, hogy kis híján leültem a sokszorosan kifertőtlenített deszkára, de aztán eszembe jutott, hogy ennyire azért nem vagyok bevállalós, ilyet én semmilyen körülmények között nem teszek, talán majd egyszer, ha már mindehol ilyen wc-k lesznek, akkor, mondom talán, kipróbálom a ráülést az extrém sportolás szellemében, de addig is jó tudni, hogy halad a világ a civilizáció felé.

Kreatív sarok No.1

Hogyan dugeszoljunk ki egy beszáradt hibajavító tollat?
...
...
...
Hmm... valami ötlet? Csak mert nekem fogalmam sincs. De ha akad olyan olvasóm aki tudja, az legyen oly szíves velem is megosztani a tudományát, mert már lassan kerek egy napja töprengek ezen a problémán, de nem jutottam semmire. És az alkoholba mártogatást ne is javasolja senki, mert azt már próbáltam. Mink nem nem lévén nagy alkeszok, csak vörösborot tartunk itthon, méghozzá a jobbik fajtából, és úgy tűnik a hibajavító toll is ezen a véleményen van, mert simán bepuszilta azt a pár csepp bordóit amibe belelógattam, és ugyanúgy tojik hibajavítani, mint eddig, csak talán valamivel virgoncabban kotyog benne a fehér folyadék ha megrázom.

nyáááúúúhrrrgrrr hétfő

Begyulladt a mandulám, hasmegyek, még mindig fáj a becsípődött derekam, és pirinéni is gyötör. Ezt hívják úgy, hogy nyáááúúúhrrrgrrr hétfő.

hétvégi történések

Nagyon döglődik a laptopom, sohase vegyetek Toshibát, mert kivárja a garancia lejártát, és azonnal elromlik. Az enyémnek már bekrepált a dvd olvasója, amit még meg tudtam oldani egy uesbés micsodával, de ami még rosszabb, hogy a szellőzőkéjéből is száll már ki az élet, úgyhogy most állandóra ki van polcolva két könyvvel (A két Lotti és a Micimackó), hogy bírjon szegénykém szuszogni. Márpedig nem hagyom, hogy végleg belefulladjon a saját legébe, mert nem tudok ékezetes betűk nélkül létezni, és nincs rá semmi garancia, hogy ha meghal, akkor 24 órán belül itt terem egy másik laptop Magyarországról, csakis IBM persze, magyar billentyűzettel. Mindenesetre az emberem spendírozott rám egy 320 gigás háttértárat, úgyhogy azon azért elférnek a kis dolgaim, amiket folyamatosan biztonságimentek, meg rendszermentek.

Tegnap megkaptam a gyönyörűséges új íróasztalomat tömör fenyőfából, fiókokkal meg mindennel, és örömömben olyan vehemenciával pattogtam le-föl (állásból törökülésbe és vissza) miközben az emberem szerelte össze, hogy becsípődött a derekam, és most körülbelül meg se birok mozdulni, az asztalomnak meg még a közelébe se tudok menni a saját lábamon.

Délután lefoglaltuk a szállást Saint Malo, sőt talán egész Bretagne vélhetően legbájosabb fogadójában, ebben itten, és mivel külön kértem a Chambre Coloniale-t, meg is kaptam. Nagyon csecse. Ezeket itten meg darabonként meg fogjuk tekinteni, engem különösen érdekel a nagyonközépkori Dinan, a régenelegánsüdülővolt Dinard, a kalózoktanyája Saint Malo, a kisszigetennagytemplom Mont Saint-Michel, a járulékos kastélyok meg az összes világítótornyok.

Hányszor kell levinni sétálni? höhö

Egy példa arra, hogy igenis léteznek fatális véletlenek. Az volt, hogy tegnap az isiben a nevekről beszélgettünk, meg hogy lány meg fiú meg satöbbi, és a tancsinéni a legnagyobb megrökönyödésemre azt állította, hogy a Pascal a franciában női és férfi névként is egyaránt használatos, csak a nőnemű formáját e-vel kell írni. Mint az Anne e-vel, csak itt Pascale e-vel. Ez még annak fényében is igen meglepett, hogy több mint másfél éve élek itt, és minden ötödik embert Jean-Marie-nak vagy Marie-Jeannak hívnak, vagy Dominique-nak vagy Dominique-nak, vagy Danielnek vagy Daniellenek és így tovább, mert itt kéremszépen a híresztelésekkel ellentétben sikerült megvalósítani a demokráciát, és a jog előtti egyenlőséget mindkét nemben.
Na ott tartottam, hogy Pascale, és mikor hazajöttem már nem volt kedvem írkálni, mert fájtam pocaktájékon, ezért elhatároztam, hogy holnap (azaz ma) egy egész postot fogok szentelni a Pascal/Pascale kérdésnek, és nagy erőkkel kezdek majd el keresni még valamit, ami él és mozog és lányból van, hogy Pascale-nak nevezhessem, és megint elfogott az a kínzó sejtelem, hogy elsiettem nemcsak az Antonella dolgot, de a Konrád dolgot is...
Aztán reggel frissen kipattanok az ágyból, hogy nosza Pascale, és mit látok? Hogy Hegdie, a SünLány időközben mit sem sejtve az én szándékaimról, talált valamit, ami él és mozog és kiccsiga, és elnevezte Pascalnak. Így kénytelen vagyok annak a Pascalnak szentelni egy egész postot.
Hedgie drága! Mint újdonsült kiccsigatartónak két tanácsot adok, és ha ezeket megtartod, akkor Pascal hosszú életű lesz a földön:

1. Ha felénk jársz, NE hozd magaddal. Itt nincs jó dolguk a csiguszoknak, és mindegyik pontosan tudja, hogy a túlélésük záloga a rejtőzködés, úgyhogy francia fogalmak szerint Pascal nem egy NagyonBátorKiccsiga, hanem egy IgenVakmerőÉletművész és itten minden többicsiga az általad közönyösnek vélt kettes számú versenyzőt tartaná józanabbnak és életrevalóbbnak, Pascal meg már rég ott heverne egy elegáns étterem kézzel festett, finommívű porcelántárnyéján kibelezve, és zöld trutyival megtömve a többi NagyonBátorKiccsiga társaságában.
Különben azt már észrevettem, hogy a magyarcsigák azt se tudják hova legyenek jódolgukban, és mikor például egy francia orvoscsoport érkezik Magyarországra zivatar után, a magyarcsigák minden félelem nékül bújnak elő a járataikból levegőzni, meg süttetni magukat napocskával, és ráadásul azt is láttam, amint a bámuló idegenek orra előtt gyors cirkuszelőadást szerveztek, és különböző akrobatamutatványokat adtak elő a szórakoztatásukra. Azok az oktalan és elkényeztetett lények képtelenek voltak megkülönböztetni a bámész tekintetet a mohó fixírozástól, bár tény hogy némi csodálkozás is kiült az arcokra, mert a zivatar utáni csigainvázió látványa egy mai francia ember számára merőben új élmény, lévén hogy a franciacsigák inkább belefulladnak a talajvízbe, de még a kislábujjukat se dugják ki a veszélyesnek ítélt zónába.

2. A második tanácsom némiképp kapcsolódik az elsőhöz, de mégse. Soha ne adj neki fokhagymát! Tapasztalatom szerint attól mély depresszióba zuhannak, és előbb utóbb maguktól feldobják a mászókájukat, ugyanis itt fokhagymával tálalják őket, és szerintem minden csigába valahol genetikusan bele van kódolva, hogy fokhagyma egyenlő halál, és ha mégoly messzire is származtak őseik, veszélytelen területekre, mint Magyarország, és bár már generációk óta nem végezte gyomorbasüllyedéssel egyikük sem, a beléjük kódolt ösztönök azért dolgoznak rendesen.

Ez minden, és a továbbiakban hosszú, gyümölcsöző barátságot kívánok nektek Pascallal.

u.i.: Ha neked nem kell a Kleofás név, akkor az enyém lehet?

Nem tok választani

Dicsőséges Nagy Magyar... izé... 2007?

ááá... inkább le se írom, mert ahogyan Jane Austen is mondja: "az ügy nem érdemli meg az ésszerű ellenvetés bókját"...

Nem vagyok ott, hanem itt vagyok, és mégis ott lévős hangulatom van.
Egész pontosan otthonlógós munkaszünetinapos délutánérzésem van.
Pedig itt nincs munkaszüneti nap, az Enyémkém dologzik, és este lesz még egy továbbképzése is, ahol rezidenseket képez majd tovább, úgyhogy feltehetően hosszúra nyúlik ez a tinglitangli érzés máma. Dolgoznom kéne, de nem birok, folyton úgy érzem hogy csöndbe kell lenni, mint gyerekkoromban mindig, amikor az apukám az ünnepi ebédtől megcsömörlötten délutáni szundizott, és csak akkor lehetett megint megszólalni, amikor begyógyult szemekkel, kócosan, egyik kezében a kispárnájával, másik kezében a macijával kijött a nappaliba, és bekapcsolta a tévét. Igen, az apukám. A fő-fő herrdirektor maga.
Szóval most leginkább csak nesztelenül sertepertélek a lakásban, meg blogszörfölök, meg percről percre frissítem a indexet, és különféle zeneszámokat próbálok a megfelelő pillanatban elindítani ahhoz, hogy ez a figura itt, a Konrád, pont ütemre táncikáljon:

A táskák és gyógyszercégek viszonyáról

Ha az ember lánya egy orvost vesz férjül, az tagadhatatlan előnyökkel jár. Szexi fehér egyenruha, állandó orvosi felügyelet, magas szellemi színvonal, biztos megélhetés (nemagyarországon), megbecsült társadalmi pozíció (nemagyarországon).
De ha az ember lánya egy orvost vesz férjül, előbb-utóbb szembesülnie kell a ténnyel, hogy az orvosférjjel együtt a gyógyszercégeket is megkapta az egységcsomagban. Mert az, hogy az ember lányának nincs többé gondja jegyzetfüzetre és tollra és karácsonyi swing CD-válogatásra, jó dolog. De legalábbis könnyen kontrolálható. A tömérdek prospektus és szóróanyag a szelektív hulladékgyűjtés keretében szintén jól kezelhető probléma, és szeretném azt hinni, hogy a bezúzás után tényleg újrahasznosítják, mert szerintem ezekért igazán nem érdemes kivágni a fákat. DE mi a fenét kezdjek azzal a rengeteg táskával? Mert táskában adják! Mindet! A konferenciákon táskákba gyömöszölik a jegyzettömböt, a tollat, a swingcédét, meg a halompapírt, és havonta rásóznak egyet az ember lányára. Már rendszeresítettem egy dobozt a táskák számára, és ebben a pillanatban is kerek egy tucat különféle fazonú táska van benne, és ez csak az utóbbi másfél év termése. Fazonra különfélék ugyan (hátitáska, válltáska, oldaltáska, kézitáska, övtáska, fülcimpatáska, nagylábujjtáska), de ugyanabból a fekete vagy sötétkék anyagból készültek, és minden talpalatnyi helyet beborítanak rajtuk a fehérrel nyomott reklámszlogenek és logók, tehát még kicsicsázásra is tökéletesen alkalmatlanok. Komolyan félek tőle, hogy egyszer kitúrnak majd minket a táskák a saját lakásunkból, és már a másokrasózás stratégiáját sem alkalmazhatom többé, hogy megszabaduljak tőlük, mert azért az unokaöccsökre sem lehet végtelen mennyiségű táskát aggatni, pláne ha a mamájuk a hisztérikusabb fajtából való. Kidobni sincs szívem, mert olyankor mindig eszembe jutnak azok a szegény gyerekek, akik kínában varrták őket, meg azok a szegény gyerekek, akiknek még feltehetően táskájuk sincsen, és akik nyilván örülnének, ha lenne miben hurcolniuk a kis dolgaikat, tehát ezennel felajánlást teszek, és ha valaki tudja, hogy egy nagy halom táskát miként tudnék eljuttatni a rászorulóknak, az lépjen velem kapcsolatba.
A gyógyszercégeket pedig az ilyen húzásokért mélységesen megvetem.

A lengyel Katarzina barátnőmnek végülis kisfia lesz, buktam a fogadást. A név is megvan már: Konrad. Teljesen beleszerelmesedtem ebbe a névbe, sürgősen kell szereznem valamit ami él és mozog, és fiúból van, hogy Konrádnak nevezhessem. Sajnos elkapkodtam azt az Antonella dolgot...

Az emberem ma madárinfluenzia továbbképézésen van: gyakorlatoznak. Maszkot meg gumikesztyűt húznak, és az egyik csapat karanténba zárja a másikat. Itt ezt nagyon komolyan veszik.

Születtem 1981-ben. Azaz 1412-ben. Összegezve tehát 1361-ben.

Roya ma elárulta, hogy ő tulajdonképpen 1347-ben született. Ha megkérdezik mikor született, akkor mindig előszedi az igazolványát, mert azon rajta van, hogy mikor született ebben a dimenzióban. Mert hogy ő tulajdonképpen 1347-ben született. Suhail meg 1409-ben.
És kilenc nap múlva megint új évet ünneplünk. Ezúttal iráni módra. Három hónap alatt ez lesz a negyedik szilveszteri bulim. Aztán jön majd még az arabus.

Kiszabadulva a közép-európai kisbüdösből, napról-napra új világ tárul elém...

Az én uram olyan ember...

Az én uram olyan ember, akiről elsőre látszik, hogy elefántcsont-toronyban él. Az én uram olyan ember, aki úgy viselkedik, mint egy szórakozott professzor. Az én uram olyan ember, akinek fogalma sincs, hogy létezik Nőnap.

DE

Az én uram olyan ember is, aki két nappal nőnap előtt hoz nekem egy csokor tulipántot, csak mert szeret, és mert megérdemlem. Az én uram olyan ember is, aki váratlanul kijelenti, hogy venni kéne nekem egy saját íróasztalt, fiókokkal meg mindennel, hogy ne kelljen mindig az ebédlőasztalnál dolgoznom, ahol megfájdul a hátam. És az én uram olyan ember is, aki két hét múlva elvisz engem Bretagne-ba világítótornyokat nézni, meg St. Maloba középkori kalózerődítményt nézni. Csak mert szeret, és mert megérdemlem.

Hát ilyen az én uram.

Régmúlt idők szelleme

Az emberem ma odasompolygott hozzám, és megkért, hogy készítsek neki egy banánturmixot. De most ne úgy csináljam, ahogy szoktam (két banán, két deci tej, picinyke méz, egy lehelletnyi rum, és pirított mandulaszeletek), hanem olyat szeretne, amilyet gyerekkorában ivott a Ferenciek terén lévő Jégbüfében (fél banán + fél liter tej).
Nos, úgy tűnik, a cocializmus őrajta is alaposan elvégezte munkáját.

Az nyelveknek tudásiról

Néhány héttel ezelőtt az a roppantmód kínos eset fordult velem elő, hogy amikor véletlenül szóbaállt velem egy francia ember, én rávágtam a szokásos "Elnézést, uram, de nem beszélek jól franciául, megtenné kérem, hogy elismétli lassabban" tartalmú frázist, mire az a francia ember felajánlotta, hogy ez esetben értekezzünk inkább angolul, mire én azt mondtam OK, és onnantól kezdve gyakorlatilag egy büdös szót sem bírtam kinyögni.

Az lett a vége, hogy mégiscsak franciául folytattuk le a párbeszédet, én meg hazaszaladtam, és gyorsan bekapcsoltam a CNN-t, mert azt hittem, hogy véletlenül elfelejtettem angolul. De tulajdonképpen nem felejtettem el, elvégre kicsi korom óta beszélem, és nap mint nap angol szövegeket fordítok, csupán az történt, hogy az agyam annyira ráállt a franciatanulásra, hogy a szavakat előbb adja be franciául a beszédnél, mint angolul. Előfordult, hogy öt teljes percen keresztül azon gondolkodtam, hogy hogy van angolul a "ma", majd a mély agymunkát követően kisütöttem, hogy "tudéj" és nem "aujourd'hui". Rájöttem, hogy ez így nem lesz jó, mert tényleg remek az isi, meg hogy tudatosan kerülünk minden nyelvet ami nem francia, de nekem az lenne az ideális, hogy ha gondolkozás nélkül tudnék váltani magyar angol és francia között, meg esetleg még a németet is felvenném a listára, amit egyelőre csak félig tudok*.
Végül azt csináltam, hogy átállítottam a tévét angol hangra francia felirattal; aztán megvettem a világ legfrankóbb angol-francia szótárát, a Collins-félét, a magyart meg felraktam egy jó magas polcra, hogy ne is érjem el; aztán az isiben minden nap szemtelenül becsipekedtem Susan meg Christine meg Nick közé, és élvezettel hallgattam a fejem fölött zajló párbeszédeket. A kedvencem Susan ízes londonia, amit már Shaw is megénekelt a Pygmalionban, míg Christine tisztára úgy artikulál, mint Higgins. A szünetekben meg lelkesen konzultáltam velük olyan témákról, mint analfabétizmus, yorkshire puding, Eleanor Porter és unokanevelési problémák.
Az egésznek az lett az eredménye, hogy Chris tegnap megjegyezte: ő eddig nem is tudta, hogy én ilyen fluently beszélek angolul, ami különösen jólesett, mert éppen előtte dicsért meg Aurelie is, az egyik tancsinéni, hogy milyen sokat tanultam egy év alatt, pláne, ha azt vesszük, hogy mielőtt kiköltöztünk, annyit tudtam csak franciául, hogy "monami" és "neszpa", (ez a töméntelen mennyiségű Agatha Christie olvasása során ragadt rám), meg hogy "szilvuplé-mongyő-szilvalé-rongyő" (amit viszont a Mágnás Miskából szedtem fel), meg talán még azt is tudtam, hogy "zsötem", de ebben nem vagyok biztos.

*Az apukám az ausztriában töltött éveinek köszönhetően perfekt német, és néha amikor bekattant nála valami, heteken-hónapkon át nem beszélt velem magyarul csak németül, elszántan próbálva e furmányos módszerrel megtörni a német nyelv elsajátításával szemben kifejtett makacs ellenállásomat. Így felnőve fogalmam sincs miért utáltam annyira a németet, de hát gyerek voltam, és a gyerekek furák.
Mivel arra nem bírt rávenni, hogy németül is válaszoljak, az egész erőfeszítésnek az lett a nem éppen üdvös következménye, hogy mindent megértek németül, de képtelen vagyok megszólalni. Az egész beszélt nyelvtudásom kimerül abban, hogy a Rosenbergerben bármikor tudok magamnak kérni Wiener Schnitzelt mit kartoffeln salat, és topfen strudelt vaníliaszósszal, vagy kaiserschmarrent (kajzersmarnlit, ahogy az Emberem hívja), meg almdudlert, valamint egy bécsi hotel recepciójánál kisírt szemekkel el tudom mondani, hogy egy zsebtolvaj ellopta a pénztárcámat meg a telefonomat, és felhívhatom-e innen az apám irodáját, hogy gyorsan jöjjön értem, de mindezeket sajnos csak az alapvető túlélési ösztönöm diktálja, nem áll mögötte valós tudás.

KilencKedvenc

Végül engem is utolért egy KilencKedvenc játék, mégpedig Henrietta invitálásában, és azt kell mondanom, hogy példátlan kíszúrásnak tartom a kilenc kedvenc könyvlistát, mert a 9 az -1 a Nagy Könyv tizeséhez képest, és én már akkor is vért izzadtam.
Na mindegy, azért lássuk a listát:

- Bókai János: Bohémek és pillangók. Puccini életrajza, és én egyszerűen szerelmes vagyok Puccinibe.
- Lucy Maud Montgomery: Anne I.-VIII. Mert rokonlelkek vagyunk.
- B.S. Aldrich: És lámpást adott kezembe az Úr... Megindító családregény, az első soránál elkezdek sírni, és abba sem tudom hagyni egészen a végéig.
- Dumas: A három testőr-trilógia. Szeretem a GigantoFrancia regényeket.
- Charlotte Brontë: Villette. De a Brontë nővérek cakkundpakk jöhetnek, mint pl: az Agnes Grey, a Jane Eyre vagy a Wildfell asszonya.
- Mikszáth Kálmán: Különös házasság vagy a Noszty fiú esete Tóth Marival. Bámulatos nyelvi teremtőerő, kár is ragozni.
- Karin Michealis: Bibi. Szanaszét nevettem magam rajta.
- Jókai Mór: A cigánybáró vagy a Kőszívű ember fiai. Nem tudok választani
- Frances Mayes: Napsütötte Toscana és folytatása, az Édes élet Itáliában. Ezek nem regények. Példaképek.

És ha lehetne egy ráadás plusz egy, akkor az Gárdonyi Gézától lenne az Ábel és Eszter vagy az Ida regénye, de betartom a szabályokat, és nem csalok. Épp csak megjegyeztem.

Fogalmam sincs, hogy mennyi embernek kell továbbpasszolni, de remélem nem kilenc másiknak, mert szerintem nem is olvassa kilenc másik blogger a blogomat. Szóval akkor legyenek azok, akikről biztosan tudom hogy néha benéznek, és van rá esély hogy észreveszik a passzot: Hedgie, Senoi, Bridgetj, Gretagarbo, meg Lucia kedvenceire is nagyon kíváncsi vagyok, akiről ugyan nem tudom biztosan, hogy néha, csak azt hogy egyszer biztosan. Vili?

(Az is lehet, hogy a füle botját se mozdítja majd egyik se, amit én abszolút megértek, mert úgy vettem észre nagy divat mostanság utálni a felsorolós játékokat a bloggerek és bloggerinák körében, amit szintén megértek, és ha nem könyvekről lett volna szó, akkor valszeg én se mozdítanám a fülem botját se - csak tudnám hol van a fülemnek botja - és ha valaki azzal jönne, hogy soroljam föl a kedvenc kilenc lábujjamat, vagy kilenc kedvenc hajszálamat a fejem tetején, lévén hogy a többi téma már kellő alapossággal ki lett merítve, hát én is egyszerűen süketnek tettetném magam. Ennek a könyv dolognak is igazán akkor lenne értelme, ha azokról a könyvekről írnánk listát, amiket el szeretnénk majdolvasni, mert akkor a rokonságunknak barátainknak és üzletfeleinknek nem kéne ajándékötleteken törniük a fejüket, illetve tág tere nyílna a lebeszélés vagy rábeszélés fórumának, amit egy márolvasott könyv esetében ugye tökéletesen hiábavaló lenne feszegetni.)

morzsák...

Megérkezett az áprilisi Country Living-em. Most vagy Amerikában van már április, már tudniillik az időeltolódás végett, vagy a posta múlta fölül önnmagát.

Valaki rátalált a blogomra a Brunei Darussalamból, és többször is visszanézett. Remélem a szultán volt. Milyen nagy a világ, és mi milyen kicsik vagyunk benne! Csodálatos!

Jött egy új fiú az isibe. Suhail a neve, líbiai és geológus, és úgy néz ki mint... nem is tudom kihez hasonlítani... egyszerűen gyönyörű. Még sosem láttam ilyen szép fiút. A szudániak egy időre visszamentek a hazájukba, így felszabadult néhány hely a csoportban, és szerintem jó cserét csináltunk vele. Láttam, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki csinosnak találta Suhailt, mert az összes lány különösen szótlan volt ma, mindenki kicsit feszengett, még véletlenül se nézett volna a terem bal hátsó sarkába, és még a 47 éves, háromgyerekes Susan is csak dadogni bírt, ha a fiú kérdezett tőle valamit, és közben lángoltak a fülei. 27-28 éves lehet, nagyon kedves meg értelmes, és jól beszél angolul. Négy napja van még csak az országban, család és barátok nélkül, több éves céges kiküldetésben, és a szünetben megbeszéltük, hogy biztos nagyon egyedül van szegényke, és nagyon magányos lehet, és valszeg nem is eszik rendesen, és nincs aki felvarrja a gombjait, szóval úgy tűnik, akadt egy közös babusgatnivalónk a lányokkal.

Lujza, Zömzözöm és Antonella

Amúgy a blogcsicsázáson kívül nem sok minden történt velem a napokban, két említésre méltó eseményről tudok csak beszámolni. Az egyik az, hogy az orcám bal felén egy pattanás, előre megfontolt szándékkal, rátelepedett egy idegpálya végére, és most akárhányszor hozzáér valami az arcomhoz (pl: a kezem) mindig éles fájdalom hasít a fülembe. Hát nem kellemes.

A másik pedig az, hogy kis családunk újjabb értékes taggal bővült Antonella személyében, aki fajtáját tekintve egy kicsi pók. Már vagy másfél hónapja beköltözött az autónk jobb visszapillantó-tükrének tükre mögé, és mindennap megfonja a maga kis napi betevő hálóját a visszapillantó és az oldalablak által bezárt szögben, amit mi minden egyes nap azonmód le is takarítunk. Azt gondoltuk, hogy ez a folytonos sikertelenség elveszi majd a kedvét szokatlan lakhelyétől, de mivel már több mint egy hónapja szorgalmasan ledolgozza a napját, úgy gondoltuk, hogy ezentúl csak két vagy háromnaponta fogjuk leszedni a hálóját, hogy nagyobb élelemtartalékot tudjon felhalmozni a tükör mögött, valamint nevet is adunk neki, így hivatalosan is családtaggá minősítve Antonellát.
Antonelláról aztán eszembe jutott Lujza és Zömzözöm is, akikkel az egyetem alatt éltem együtt egyedül és magányosan egy albérletben, és akik megszínesítették napjaimat. Lujza esetében a megszínesítés szó szerint értendő, Ő ugyanis egy embermagasságú (nem embergyerek, hanem emberfelnőtt magasságú) felfújható viráglufi volt, aki sétálni is bírt ha fújta a huzat. Ez a sétálgatás lett aztán a veszte, mert ha egy lánka egyedül lakik egy lakásban, ahol lánka számára nem érzékelhető huzatáramlások arra késztetik a sétálgató Lujza-virágot, hogy az éjszaka közepén odasétálgasson a lánka ágyához, kis híján a halálba kergetve őt egy alapos szívrohammal (esküszöm pár pillanatig egyszerűen nem vert a szívem az ijedségtől, mikor arra ébredtem, hogy ott figyel fölöttem egy hatalmas fekete árnyék), akkor az a Lujza-virág ne csodálkozzon ha a lábacskáiból kieresztik leget, és a biztonság kedvéért még két bazinagy szótárt is rápakolnak, aztán büntibe küldik a sarokba örök életére.
A másik viszont, a Zömzözöm, az nem színesített, hanem előzékenyen megadta az állandó alaphangot, hogy ne telepedjék rám annyira a csönd. Ő a legyek osztályához tartozott, hosszú életű volt a földön, és nagy volt a rovar-méreg-tűrő-képessége. Eleinte elszántan harcoltam ellene, de végül ő győzött, és ráadásul a végén már olyan pimasz volt, hogy szívbaj nélkül sütkérezett az íróasztalom előtt elfutó fűtőcsövön a beáramló napsütében, majd mikor látta, hogy közeledem és leülök a székemre, csak lustán átvánszorgott a cső másik oldalára, hogy ne kelljen tanulás közben őt bámulnom vagy hogy ne bámuljam őt sütkérezés közben. Lehet hogy topless volt.
Ők voltak akkoriban a társaim, és ha nem jön az Emberem, és nem vesz el sebtiben feleségül, akkor mostanra már lehet, hogy én lennék az ŐrültLány a tetőtérből, aki katicabogarakat tenyészt, tulipánokkal alszik és a talpához beszél... meg a könyveihez... mondjuk azt most is csinálom...

mcmckvl fltzk

December elején valaki azzal a keresőkifejezéssel talált rám, hogy micimackóval falatozok.
És valaki más most megint ugyanezzel! Nem mondom, hozzászoktam már az idióta keresőszavakhoz, már meg sem lepődöm azon, hogy miket képesek az emberek bepötyögni a gugliba, de a micimackósok valahogy mindig megtalálnak. Pedig ahhoz képest, hogy milyen mély és tartalmas lelkiiéletet élek én Micimackóval, viszonylag ritkán említettem meg a postokban.

Az is lehet, hogy ez valami titkos jelszó, csak én nem ismerem?
Mert ha az, akkor írjuk inkább Bagolyosan sans magánhangzókkal. Úgy titkosabb.

Dydd Gŵyl Dewi Sant hapus!

Az a jó ebben az isiben, hogy szinte minden hétre esik valami megünneplendő esemény. Múlt héten kínai újéveltünk, tegnap pedig welszi Saint David napot tartottunk. Igazából hivatalosan ma van Saint David napja, de Riannon, a welszi csoporttársnőm kapott egy fülest, hogy ma elmarad az isi, és tegnapra sütött nekünk egy egész tepsi Traditional Welsh Cakes-t Gooseberry Jammel, és megtanította az ünnep nevét ősi welszi nyelven: Dydd Gŵyl Dewi Sant hapus! Ez annyit tesz, mint Happy Saint David's Day! A süti nagyon finom volt, mint egy puha, édes pogácsa mazsolával, ami nem mazsola hanem ribizli. (Olyan jópofa szó ez a ribizli. Ha lesz egy kutyám a Svihánka után, annak Ribizli lesz a neve.)

Ezenkívül bemutatkozott az új tancsinéni, aki eddig egy másik nyelviskolában dolgozott, és szenvedélyesen szeret külföldieket franciára tanítani. Annyira szenvedélyesen, hogy az egyik tanítványához például mindjárt feleségül is ment, és így lett a neve Mme Mireille Khalfallah. Csak remélni tudom, hogy közülünk nem akar majd senkit felszedni, bár amikor Farida-val beszélgetett, különösen virgoncan csillogtak a szemei.