2010. augusztus 25., szerda

jó cégérnek kell a bolt... 2

Most mán tényleg boltoskisasszony lettem, de ne tessék kikacagni, kérem!

2010. augusztus 20., péntek

itt a vége, el is futok véle...

Ma éjjel néhány órai búcsúkínlódást követően végre napholdvilágot látott a kavics, ki keresztségben Kövecseknek neveztetett.
Fekete, mint a sátán, és hegyes, akár az Alpok égbe nyúló sziklái.

Két hete ez az első nap, hogy sehol nem fájok - de tényleg semennyire se -, már egész elfelejtettem, hogy milyen jó is ez.

2010. augusztus 9., hétfő

celeb-e vagyok...

...ha már a rádió is bemondja, hogy vesekövem van?

hihihi...

u.i.: most a röhögés szerintem centikkel lejjebb rázta a követ, köszi Nati, Cippó!

az ötödik nap...

Egyelőre még mindig semmi, csak egy elakadt kövem van a csípő magasságában, (jobban mondva két 5 mm-es ikerpár), de most így két görcsroham között egészen embernek érzem magam. Tegnap megint órákig kórházban voltunk, miután a gyomrom feladta a küzdelmet, és már semmilyen gyógybogyót sem volt hajlandó befogadni (meg semmi mást se a vízen kívül). Annyira fájt már, hogy - ugyan nem akartam mert nem vagyok egy hangosan hisztiző fajta nő, tényleg - de egyszerűen nem tudtam abbahagyni a vinnyogást, nem bírtam befogni a számat, csak bugyogott kifelé. Na ekkor a doki a hajánál fogva rángatott elő egy nővért (lehet hogy nem a hajánál, de én így képzelem), és hatalmi szóval beadatott egy morfium injekciót. Egy kicsit paráztam, hogy nem leszek-e ettől morfinista, de mostmár biztosan tudom hogy nem leszek, mert nem vagyok valami nagy véleménnyel a "repülésről": teljesen elkábultam ugyan, de a fájdalmam semmit nem enyhült, csak mondjuk már nem érdekelt annyira. Aztán húztak-vontak vizsgáltak, nem emlékszem, és akkor kaptam valami tök mezei gyulladáscsökkentő szurit, és attől menten jobban lettem, mondtam is a dokinak, hogy ebből tárazzon be, ő meg lopott egy csomó fecskendőt meg tűt a rendelőjéből, meg gézt meg fertőtlenítőt, azóta ő szúrkál itthon, és szerintem élvezi...

Most elég jól vagyok, nem görcsöl, aludni is tudtam valamicskét, úgyhogy kitergetek a mozgás jegyében, és élvezem kicsit a fájdalomtalanságot, akármeddig is tart.

És van még valami, hogy ne csak folyton panaszkodjak: emlékszel mit kívántam a legutóbbi parajelenséges posztomban a madár és a sün után? Igen, a szitakötőt. "Szitakötőt szeretnék látni, és lefényképezni, úgyhogy maradjon is nyugton pár percig."
Nos, szombaton épp róttam a kőmozgató köröket a kertben, mint a bolygó hollandi, - mert mindenki mondja ugráljak meg mozogjak, de ugráljon aki mondja, én csak járkálni bírok - és egyszercsak a vadrózsafán szemmagasságban megláttam egy gyönyörű szitakötőt, és arra gondoltam, hogy ez mostmár tényleg hihetetlen, és hogy ezt majd feltétlenül beposztolom ha összeszedem magam, milyen kár, hogy nem tudom lefotózni. És akkor mentem még egy kört és még mindig ott volt, aztán mentem még egyet és még mindig ott volt, és ekkor már szóltam a dokinak, hogy hoci azt a fényképezőt, mert ez nem megy el, itt pózol nekem a világ végéig ha kell. Végülis a doki fotózta le, mert én nem bírtam el a gépet, lőtt róla párezer képet, beszélgetett vele egy kicsit, érdeklődött a családjáról meg ilyesféle udvarias dolgokról, aztán mindkettő továbbállt.

Itt a kép. Hát nem olyan mintha ennek a szitakötőnek arckifejezése lenne?
(kattincs a képre)

u.i.: ha a vesegörcs/kő tényleg olyan fájdalmas, mint a szülés, akkor nem biztos, hogy akarok gyereket.

2010. augusztus 5., csütörtök

vesepecsenye

Mikor reggel felébredtem, még semmi bajom nem volt, egy órával később meg már a mentőben kábultam, vittek a sürgősségire. Az volt a mázlim, hogy még idejében sikerült feltárcsáznom a dokit, és belehüppögni a kagylóba, hogy fáááááj, aztán elbitangolt az eszmélet.
A kórházban kaptam veseröntgent, vesecétét meg veseultrahangot, és ezek egyetértettek abban, hogy be vagyok gyulladva, meg görcsölve is vesetájon, úgyhogy most állhatok neki gyógyulni, meg követ szülni.

Azért az vicces volt, mikor azon kaptam magam, hogy kórházi karkötőben és hátulgombolós kórházi rékliben totyogok a klotyóra, magam mellett görgetve az infúziós állványt. Tisztára olyan volt, mint az ER.

2010. augusztus 4., szerda

"icipici pók fut a házon felfelé..."

Példátlan intenzitánssal élem meg egy tízéves kisfiú gyermekéveit mostanság, mert ha mondjuk akár csak három éve is azt mondja nekem valaki, hogy én egyszer képes leszek lepiszkálni egy pókot(!) a fáról, sőt még legyet is gyilkolok a kedvéért - sk! - hogy legyen mit ennie, akkor bizonnyal zavarodottnak hittem volna az illetőt, most meg simán megtettem a fönti fertelmeket.

Igen, magam is csodálkozom rajta, de ezt a kis keresztespókot már napok óta figyelem hálásan, mert épp a sövénybe ágyazott postaláda előtt szőtte fel a hálóját, imígyen riasztva el jelenlétével a reklámújságbedobálók hadait (meg a postásnőcit is sajna). Repesve vártam, hogy megérkezzen végre a szupermakró előtétlencse a fényképezőhöz, hogy közelebbről is megvizsgáljam vele őpókságát, mikor is egy rettenthetetlen fiúpostás egyetlen legyintéssel félresöpörte a hálót a láda elől (a pókkal együtt), majd elhelyezte benne a várva várt makrolencsét. Pfff...
Ijedtemben gyorsan végigvizsgáltam a környező ágakat, hátha még nincs minden veszve, és az egyiken meg is találtam Icát (pókIcát) látványosan magába roskadva, és akkor engem elöntött a részvét, úgyhogy az ággal együtt egy tepsire piszkáltam, egy halálos csapással kupánvágtam egy arra járó legyet, felkínáltam friss eleségül Icának, összeszereltem a gépet, és felvettem a figyelőállást.

Nem igazán tudom még jól kezelni a szuperfotómasinát, úgyhogy csak ennyi tellett tőlem, de annyira érdekes volt ezt a jelenetet végignézni, hogy - noha először nem akartam - mégis teszek fel képet róla.

Ica egy ideig csak bánatosan kuporgott az ágon összegömbolyödve, és nem vett tudomást a külvilágról, aztán egyszer kinyúlt a pókgömböcből két kicsi láb, és ezzel már le is volt stoppolva a légy:Egy pillanattal később pedig már gúzsba kötve hevert ugyanott, és kezdetét vette az önfeledt lakomázás:

2010. augusztus 2., hétfő

frissensült

kenyér, annak van a legjobb illata...

where is the love?

Egyszer megfigyeltem egy baromfiudvarban, hogy a kakas jár peckesen, csipeget, eszeget, feszíti pompás mellkasát, és minden tekintetben úgy viselkedik, mintha ő lenne az élet császára. Aztán egyszercsak megáll egy-két különösen ízletes kukac vagy bogár fölött, és ahelyett hogy rögtön behabzsolná a finom falatot, ő valami furcsán magas kurjantással színe elé hívja összes asszonykáit és sarjait - azok szaladnak is tyúkhalálában az udvar minden szögletből -, és komolyan mondom, meghatott büszkeséggel figyeli, amint a családja mohón kebelezi be az ajándékot.
Miért teszi ezt?

És azt is megfigyeltem, hogy ha reggel nem tudok lelket verni magamba mielőtt a doki munkába megy, akkor az én kis kakasom az asztalon hagy nekem egy bögre kávét gondosan letakarva, hogy ne repüljenek bele a bogarak, és ha tegnapról még maradt két rongyoskifli - egy szép és formás, meg egy megnyomorodott kis lafanc - akkor ő a csúnyát eszi meg, és nekem hagyja ott a szebbiket, ott a kávé mellett az asztalon.
Miért teszi ezt?

Azért, mert ez a szeretet?

2010. augusztus 1., vasárnap

jó cégérnek kell a bolt....

A mai napra pedig Leoni tette fel a koronát, aki nemcsak hogy csodaszép cégért (épp olyan madarasat, mint a címmatricám) tervezett e hónapban nyíló onlájn butikom számára, de még könnybelábadós posztot is írt róla a blogjában. Ezerszer is köszönöm!


u.i.: További részletek a Kacatérián lesznek olvashatók, ha végre elkészülök a mintakollekcióval.

a csoda neve: Canon EOS 1000D

Aztán az is történt még a hétvégén, hogy végre alkalmam nyílt kézbe venni és kipróbálni egy olyan szuper fotómasinát, amiért mostanában folyton nyüsszögök, és azt kell hogy mondjam, el vagyok alélva az eredménytől. Itt vannak a tesztképek, döbbenetes mennyivel szebbek az én kis Nikon kompaktom erőlködményeihez képest, pedig jóformán csak az automata beállításokat használtam rajta, egy tök szimpla 18-55mm-es kitobival, ami még csak nem is IS, csak II. Ha minden igaz, a héten még érkezik hozzá egy Raynox DCR-250 Super Makro előtétlencse, és akkor felveszem a szemkontaktust a kert összes bogaraival és rovaraival.

A két minapi hortenzia újrafotózva. Szavakkal kifejezhetetlen a különbség.
(kattinccs)A portré neve: Hupli
"Keresztes barátom"Ezen nincs semmi különös, csak valamiért nagyon tetszik ahogy kukkol.

sünaladár sünpiroska sünadorján sündorottya

Valamelyik nap azt mondta az Inpu, hogy ilyenek is csak velem történnek, meg hogy ez nem lehet természetes, és mostmár kezdek is hinni neki!
Történt ugyanis, hogy böngésztömben találtam egy weboldalt, ahová egy család fölpakolt mindenféle képet az állatokról, amikkel a kertjükben és a házban találkoztak, és akkor arra gondoltam, hogy ez milyen jó, és ilyet én is akarok, de amit a legjobban akarok az az, hogy hozzánk is berepüljön egy kismadár, mert ők olyan jó berepültkismadaras képeket készítettek, amiken szépen látszik a csőrik minden szál tolla, azokkal a gyönyörű színes smukkokkal és pettyekkel együtt amiket rájuk aggatott a természet. Erre mi történt? Két napra rá egy széncinke elegánsan bevitorlázott az ebédlőbe, egyenesen neki a fejemnek, úgyhogy ami a testközelséget illeti, nem lehetett okom a panaszra.

Én ekkor vérszemet kaptam, és amikor tegnap az egérfogós posztot írtam, és elértem addig, hogy "Tán sünök?" forrón, nagyon forrón kívántam, hogy tényleg sünök legyenek, vagy legalábbis találkozzam végre egy sünnel a kertben, mert nagy megnyugvásomra szolgálna, ha egy süncsaládot tudhatnék a telekbérlők között. Erre mi történt? Ma a kertben vacsora közben, mintha ott se lennénk, halálos nyugalomban döcögött el az asztalunk mellett egy süngyerek! Mire visszacsavaroztam leesett államat és bevágtattam a fényképezőért, már csak a sövény aljában sikerült elcsípnem, de a kedvemért hajlandó volt pár kép erejéig pózolni, aztán megunta a macerát, és elhúzta a csíkot.

Hát íme:
Külön is szeretném felhívni a figyelmet a kép egy fontos részletére,
amit itt ki is emeltem alant:
Kettő tehát kipipálva, milyen kívánság következzen? Nem is tudok dönteni hirtelenjében, annyi mindent szeretnék!

Mégis sikerült határozni: következzen akkor a szitakötős-kívánság, ha lehet. Szitakötőt szeretnék látni, és lefényképezni, úgyhogy maradjon is nyugton pár percig.