a tudodmelyik ímélre...

Ma délelőtt egy ún. lelki tanokban fülig elmerült olvasóm írt nekem egy minden ízében visszataszító és véleményem szerint igaztalan emailt, amiben közölte, hogy olvasta a jeggyűrűs postomat, ami a szíve mélyéig megrendítette, majd elolvasta az éjszakai Bömbiset is, és most úgy érzi, hogy segítségre van szükségem. Kifejtette, hogy lehet, hogy tényleg nem kellene akarnom még gyereket, ha ilyen nyíltan és alapvetően gyermekellenes vagyok, és valószínűleg ezen okokra vezethető vissza az is, hogy elvesztettem azt az egy babámat is aki volt. Szerinte nyilvánvalóan sem testileg sem lelkileg nem vagyok még érett az anyaságra, és a jingem vagy a jangom vagy mi a feném, így tiltakozott az ellen, hogy olyasmibe kezdjek, aminek még nincs itt az ideje.

.

Nos, köszönöm, pont arra volt szükségem, hogy megforgassák a kést a sebben. Ezekre a "vádakra " semmiképp nem akarok reagálni, nem ismer engem, és fogalma sincs róla, hogy mit beszél. Könnyű annak hablatyolni, meg engem hibáztatni a vetélésért, akinek sohasem okozott problémát a teherbeesés, ráadásul nem először találkozom ilyen hibbant nőkkel, a legkisebb önvádlást sem tudják kipiszkálni belőlem.

.

Viszont azt is megjegyezte, hogy nem volt valami elegáns dolog a szomszédaim háta mögött bírálni a gyereknevelési elveiket, amihez valójában semmi közöm sincsen.
Erre már úgy érzem reflektálnom kell, mert lehet ugyan, hogy nincs még saját gyerekem, de ettől függetlenül igen határozott elképzeléseim vannak a gyereknevelésről általában. Most abba nem megyek bele, hogy ez a nő nem lakik itt, és nem hallja hogy mit rendez le a kiskölyök nap mint nap, de jószívvel kívánok neki egy ilyen szomszédot. Mellesleg egyetlen postból levonni azt a végkövetkeztetést, hogy alapvetően gyermekellenes lennék, azt enyhén szólva is meredek ötletnek találom.
Tényleg nincs jogom beleszólni senkinek a dolgába egészen addig a pillanatig, ami az az ő dolga nem korlátoz engem a saját jogaim gyakorlásában. Mert kérdem én, nekem talán nincs jogom pihenni éjjel egykor az ágyamban anélkül, hogy valaki ne kalapálná folymatosan a falat mellettem? Neki joga van addig hagyni a gyerekét randalírozni amíg akarja, nekem meg jogom van aludni teljes éjszakai csöndben. Most akkor mi legyen hát? Lehet verekedni, de lehet valami kompromisszumra is jutni ugyebár.
Ez a család egyébként tipikus egyede annak a felfogásnak, miszerint a gyereket nem szabad korlátozni semmiben, nem szabad rákényszeríteni semmilyen társadalmi konvenciót, mert azzal elnyomnák a természetes kreativitását. Ennek a gondolkodásmódnak aztán mostanra meg is lett a következménye, az eredmény egy akaratos, kezelhetetlen, bármilyen alkalmazkodásra tökéletesen képtelen emberpalánta, aki ettől fogva csak rosszabb lesz. Hogyan fog ez a gyerek például normális házasságban élni, ahol mindennek az alapja a kompromisszumkészség, ha ezt már zsenge ifjúkorában csírájában kiölik belőle?
Én nem azt mondom, hogy a társadalmi konvenciók feltétlenül helytállóak a mai világban, de mivel ez van, kénytelen az ember ránevelni a gyerekét arra, hogy később be tudjon illeszkedni ebbe az adott társadalomba, különben a gyerek fog szívni az állandó meg nem értettség érzésétől.
Az új trendi most az, hogy nem neveljük a gyereket, hanem hagyjuk hogy magától kibontakozzon a személyisége, mit ahogy a virágnak kibomlanak a szirmai. Ez szerintem egy nagy baromság. Ha így lenne, akkor nem úgy volna kitalálva a világ, hogy felnőtt felelősségteljes egyedekre lennének bízva a kicsik, hanem maguktól is képesek volnának felnőni, és nem lenne szükségük semmilyen segítségre. A család intézményébe a gyerek érkezik utoljára, tehát neki kell alkalmazkodnia a már fennálló állapotokhoz, és nem a szülők feladata, hogy jó szolgaként minden kívánságát teljesítsék a kisbasának.
Egyszer átjöttek hozzánk beszélgetni, és a kisebbik lányka, a hároméves, ahogy belépett a lakásba azonnal elkezdte módszeresen felforgatni az egészet: leszedett néhány könyvet a polcról, és kitépkedte a lapokat, majd mikor sikerült kiszednem a kezéből, egy tollal elkezdett firkálni a falra. Megszereztem a tollat is, erre a következő az volt, hogy a virágaimból kikapirgálta a földet, és beledolgozta a szőnyegbe. Mindezen műveletek alatt az anyja ült a fotelban, szürcsölte a teáját, néha elhúzta a száját, és megjegyezte, milyen rendetlen ez a gyerek és nagyon sajnálja amit csinál, dehát sajnos nem lehet leállítani, megütni meg sohasem merészelné a gyerekeit. Ennyi. Rendben van, gondoltam, de ide többé soha be nem teszed a lábadat, az biztos. Nekem ilyesmiket nem engedtek volna meg a szüleim még otthon sem, nemhogy vendégségben, és mégis felnőttem, a legkevésbé sem érzem magam lelkileg sérültnek, amiért elnyomták a falrafirkáló hajlamaimat, ellenben tudok viselkedni társaságban, és képes vagyok alkalmazkodni a társadalomhoz amiben élek.

Végül még annyit szeretnék hozzátenni, hogy ha már ott tartunk, hogy kinek mihez van joga, akkor kétlem hogy bárkinek joga lenne bírálni, azt hogy én kit bírálok.

.

Most pedig megyek csomagolni, mert holnap reggel indulunk Bretagne-ba, jippijájé! Szombaton újra jelentkezem.