A büntető mesékRE...

... és arról, hogy a Móricznál akad jobb is, amin fröcsögni lehet:

Régebben az volt a titkos vágyálmom, hogy egyszer majd, az ésszerűség elveit is figyelembe véve, egymagam fogom megreformálni az iskolai oktatási rendszert, különös tekintettel az irodalmi tananyagra, azon belül is a kötelező olvasmányok kérdését. Ekkor még a saját kis külön világomban éltem, és minden kötelező olvasmányon jópár évvel korábban túl voltam, mint társaim, és elkövettem azt az ősi hibát, magamból indultam ki. Aztán felnőttem, és tovább égett a láng, de közbeszólt az élet, és el kellett halasztanom ez irányú terveimet. Közben kinyilt a szemem, és kényszerűségből szembesülnöm kellett a körülöttem lévő általános állapotokkal, és letettem szándékomról, s ha volt is bennem még egy parányi remény, hogy egyszer majd valamit tehetek, az abban a pillanatban, amikor megláttam az egyetemes szülői társadalmat, sőt, ami még ennél is szégyenletesebb, az értelmiség nagy részét térdre borulva hálákodni Harry Potternek hogy végre újra olvas a fiatalság, a remény egyszeriben tovaröppent.

Be kellett látnom, hogy veszett fejsze nyele, és amíg gyerekeim nem lesznek, többet nem is akarok foglalkozni a kérdéssel, mindazonáltal a régi gerjedelem még megmaradt, és tizedmásodpercek alatt tudok felpaprikázódni, amikor meglátom egy könyvben azt a kitételt, hogy "rövidített, az ifjúság számára átdolgozott kiadás".

A bejegyzés konkrétumát a Kétévi vakáció újonnan kiadott változata adja: egy noname kiadó megint a zászlajára tűzte a debilképzést, és sorra nyomják ki az amúgy is az ifjúságnak szánt művek tökéletesen lebutított változatát.

"A Kétévi vakáció ezúttal rövidítve, átdolgozva, a mai nyelvhez, olvasói szokásokhoz igazított, könnyen olvasható, modernizált, fekete-fehér metszetekkel illusztrált változatban jelent meg."

Könyörgöm, ha már ott tart a világ, hogy az iskolákban bambuló kisbömbik képtelenek egy csupa gyerekekről és megkérdőjelezhetetlenül gyerekeknek szóló halálizgalmas kalandregényt feldolgozni az ő teljes valójában, és csak a rövidített változatot bírják elhordozni, akkor nagy-nagy bajban van a társadalom! Akkor kérdem én, mégis mire van az iskola? A vesztébe rohan a világ!

Aztán - bár ez nem mese, de büntető - a végső kegyelemdöfést Pierre Bayard: Hogyan beszélgessünk olyan könyvekről, amelyeket nem olvastunk? (Lazi kiadó, 2007) című könyve adta.
Hogy mi volt hozzá az ajánlás? Nos, idézem az első mondatát:
"Mit tegyen, aki szereti a könyveket, de éppen, mert érdeklődik irántuk, felméri, hogy minden könyvet nem lehet elolvasni, mivel az irodalom, akár a világ, végtelen?"
Na igen. Akkor az a legokosabb ugyebár, ha inkább az összes könyvet kihajítjuk az ablakon, mint az egyszeri ember, akinek felajánlják hogy válassza ki csillagát, és ő azért utasítja el, mert látja, hogy túlságosan sok csillag van odafent, és fél, hogy szerencsétlen lesz a többi utáni sóvárgástól. Nem badarság ez? Különben jól ismerem ezt az érzést, de a jobb társaságokban az idézett felismerést a bölcsesség kezdetének szokták nevezni, és a baj orvoslásának bizony az olvasás a legjobb módja. Az aktív nem-olvasás fogalmát nem ismerem, és létét nem fogadom el.
Az ajánlóval ellentétben meggyőződésem, hogy igenis nem lehetséges úgy társalogni egy könyvről, hogy azt soha nem vettük kézbe, nem lehet úgy örömet találni a könyvekben, hogy soha beléjük sem pillantunk és csak beszélgetésbeli információfoszlányok alapján találjuk ki a mű tartalmát. Az ajánlóban leírt nézet az irodalom durva megszentségtelenítése, hiszen a leggyakrabban éppen nem a tartalom az, ami egy könyv értékét és gyönyörűségét nyújtja.
Én átírnám a címet: Hogyan váljunk közönséges tahókból gyorsan és biztosan álentellektüel, félművelt sznobokká.
Tessék, eme kritika élő példája annak, hogy hogyan lehet beszélni egy olyan könyvről amit nem olvastam. Fenntartom a tévedés lehetőségét, de nem nagyon hiszek benne.