különféle szárnyas jószágokrúl...

"Gyerekként sem féltem a bőrszárnyúaktól, mivel maroknyi nagyanyám estilapatyikának nevezte őket, és ki hallott már olyat, hogy az estilapatyikától félni kelljen?"
(Vavyan Fable: Apád, anyád ide lőjön!)

Alkonyat után minden nap két kis denevér szokott táncraperdülni a szürkülő kertben, hangtalanul röpködnek, kergetőznek körbe-körbe karikába, és jó ideig sötétedés után már nem mertem kimenni a kertbe a komposztládához, mert van nekem egy ilyen érthetetlen fóbiám, hogy majd belegabalyodnak a hajamba, de aztán szerencsére eszembe jutott ez az estilapatyika-dolog, és azóta már bátor vagyok, mint egy oroszlán. Végülis az estilapatyika tényleg nem egy félnivaló valami.
Sőt, egy helyütt azt is olvastam, hogy a tündelevény ősmagyar neve a denevérnek, és az meg már majdnem olyan mint a tündér, nem? Ronda kis szőrös tündérkék...

***

Nézem a naptáramat, lassan itt az augusztus, mostanra már biztos kibújtak a tojásaikból a fácáncsibék, még pár hét, és kezdődik a móka. Olyankor ugyanis itt a környékbeli szántóföld-közi dűlőutakon - amerre boltba szokok járni - mindig lehet találni egy-két csapat szülői felügyelet nélkül, az úttest közepén tanácstalanul toporgó, dundi kis fácánbölcsist. A találkozásban pediglen az a móka, amikor észreveszik, hogy közeledem, mert olyankor ezek a kicsikék nem ám szétrebbenek az útról oldalra, mint ahogy más madarak tennék, hanem inuk-szakadtából szaladni kezdenek előre az aszfalton. Én meg percekig lopakodom mögöttük a Döncivel, és könnyesre röhögöm magam a látványon, ahogy fürgén kapkodják a csámpás kis lábacskáikat, és riszálják a feneküket. Ez általában az első kanyarig tart, a kanyarodás ugyanis még nem megy, mindig belebucskáznak az árokba. Ez a kedvenc augusztusi mulatságom.
Olyan szomorú arra gondolni, hogy ősszel meg a vadászok lelövik a kis cimboráimat pecsenyének... Épp ezért én soha nem is eszem fácánhúst, sohadesoha!