én rajzoltam, ő elküldte...

ők pedig megvarrták.

Tsudás lepetést szerzett nekem az anyukám, senkinek nincs ilyen anyukája!
Persze magát a kezdeményezést ismertem, többször is láttam már blogjártamban-keltemben, hogy van egy maroknyi hölgy, aki gyerekek rajzait varrja készre, és sokszor gondoltam, hogy ez milyen poén már, és hogy például ezért is sajnálatos, hogy még nincs gyerekem, mert akkor varrathatnék Készlényt a rajzaiból, de az eszembe se jutott, hogy én is voltam gyerek, aki rajzolt egykor. Az anyukámnak bezzeg rögtön ez volt az első gondolata, mikor hírét vette ennek a dolognak (nem tőlem, én nem is tudtam, hogy ő is ismeri ezt a játékot), és a Légy újra gyermek! pályázatukra elküldte az egyik ovis rajzomat, a Manó meg ezt varrta belőle itt lent a képen. Eredetileg a szülinapomra kellett volna megkapnom a Kékhajút, de az anyukám türelmetlen természet (ahogy én is, mi mindig hónapokkal előbb odaadjuk egymásnak a karácsonyi ajándékokat is, aztán újat veszünk/készítünk egymásnak, mert karácsonyig soh'se bírunk várni), úgyhogy meglepett vele már most. Nagyon szeretem az anyukámat!
Itt egy másik műalkotásom is '87-ből, amiből kiderül, hogy már akkor is nagyon szerettem az anyukámat meg a süniket meg a piros masnikat. Van ami sohase változik...