Vannak emberek, akik egy szimpla telefonbeszélgetés alatt képesek elérni, hogy a legmélyebb kétségbeesésbe zuhanjak a jövőmmel és úgy általában az egész életemmel kapcsolatban.
Illetve képesek lennének elérni, ha hagynám.
Ráadásul teszik ezt puszta jóindulatból, mert azt egy rendes magyar ember sehol a világon nem viselheti el, hogy mellette éljen egy boldog, kiegyensúlyozott és reményteli magyar ember, hanem kutya kötelessége a saját elszúrt és boldogtalan élete tükrében bemutatni a való világot, hogy az a naiv ifjonc ne higgye ostobán, hogy másképpen is lehet, és számára tartogathat valami vidámságot az élet, mert a vidámság mint olyan, nem létezhet egy rendes magyar ember szótárában, ellenkezik a magyar józan ésszel és minden magyar hagyománnyal. A rendes magyar ember a világ minden szögletében ott van, ott vár, zaklat, és nem válogat az eszközökben, hogy viszaterelje az eltévelyedett báránykát a vasráccsal megerősített karámba, és ha ellenkezni merészel a pimasz, erőszakkal fojtja bele a "balsors akit régen tép" alapmagyar-életérzés posványos mocsarába.

Vajon miért hiszi azt a magyar ember, hogy ha külföldön találkozik egy másik magyar emberrel, akkor automatikusan cimborákká lesznek, és hogy nincs más vágyam, mint hogy már a legelső találkozásunk alkalmával két teljes órán át azt hallgassam, hogy mennyire boldogtalan és magányos és csalódott, és hogy higgyem el neki, aki harminc évet húzott már le egy házasságban és egy idegen országban, hogy van még tíz viszonylag boldog évem, és utána éppen annyira megkeseredem majd mint ő, mert a férjem félrelép majd (mert minden férfi ugyanolyan) és arra is rá fogok jönni, hogy minden francia a természeténél fogva bunkó (például múltkor is a moziban a mögötte álló nő nem szólt, hogy leejtette a sálját), és el fogom felejteni az anyanyelvemet, a bölcsőt amely ringatott, és végül nem lesz más megváltás ebből a rongyos életből csak a halál?

Egy idő után már képtelen voltam elviselni a társaságát, és együttérző tekintettel ülni a kanapéján a háromszintes fullextrás nyomortanyáján, és közben hallgatni, hogy milyen borzalmas fordulatokra számíthatok a jövőben, ezért úgy döntöttem, hogy nekem erre a mélységes pesszimizmusra semmi szükségem, és - mivel semmilyen írott vagy íratlan szabály sem kötelez arra, hogy barátságot ápoljak egy olyan nőszeméllyel, aki még a szüleimnél is idősebb, aki minden tekintetben más világnézetet vall (mind politikailag, mind vallási tekintetben), aki annyira közönséges, hogy ha Magyarországon élnénk, mégcsak szóba se állnék vele soha, sőt messzire elkerülném -, diszkréten leépítettem ezt a kapcsolatot. Abba a hitbe ringattam magam, hogy többé nem hallok felőle, erre ma este csörög a telefonom (nem veszek fel többet olyan hívást, amit nem jelez ki a telefonkönyv, az fix), és egy bágyadt hang így szól bele: Már húsvét óta nem hallottam rólad! valamivel megbántottalak? betegek vagytok? rosszul alakulnak a dolgaitok? ugye tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz!...
És innentől kezdve ömlött belőle a szó, én pedig az esélytelenek nyugalmával tűrtem a hablatyolását, amíg ki nem fogyott belőle a szusz.

Most nem tudom mitévő legyek. Kezdődik az egész rémálom előlről? Vagy mondjam meg neki, hogy nem kívánatos a társasága? Vagy váltsak telefonszámot, nevet és lakhelyet? Nem akarok nyílt ellenségeskedést, de ez a helyzet mostmár túlnőtt rajtam, bosszús és tanácstalan vagyok. És ez cseppet sincs ínyemre.

Nem vagyok oda különösebben a szmájlikért, de ez most annyira...