2010. június 29., kedd

2010. június 21., hétfő

asszony, asszony, hát neked soha semmise jó?!

Jó, jó dolog ez a kandallónál pörkölődés, meg minden, de azért nem bánnám ha mostmár beugrana a Nyár pár hétre a kertbe. Elfogyott az összes tüzifánk, aztán meg sürgős fűszernövény-ültethetnékem is támadt, és hortenziát is találtam meg málnát, de amilyen iramban kúszik itt egyre alacsonyabbra a hőmérő higanyszála, komolyan kezdek aggódni, hogy még egy hét és minden kifagy a hátsó traktusban.
Az nagyon nem lenne jó.

2010. június 18., péntek

adnak a kultúrának...

Mégpedig hangot, kérlek, hangot adnak a kultúrának ott az Intro Rádióban.
A Cippó épp most hívta fel rá a figyelmem, és szeretem. Már az ötlet is bizsergető. Összművészeti webrádió, kreatív művészemberek összefogásából alakult friss kezdeményezés: zenészek, írók, képzőművészek, bloggerek szolgáltatják a műsort, afféle kulturpriznic az ócska tucatra-tucatvilág poros és egy(en)hangú sivatagaiban poroszkáló vándorok lázongó lelkének, egy korty víz kicserepesedett ajkaikra, egy falat kenyér... ugyan hova lehet ezt még ragozni?

Hallgassátok ti is, a műsorról bővebb információt a rádió weboldalán találtok:
http://introradio.fw.hu/index.html

A képre kattinva pedig rögtön indul az adás:

2010. június 15., kedd

ropog a rőzse...

Tegnap este óta didergősre hűlt az idő, úgyhogy fogtuk magunkat és begyújtottunk a kandallóba. Igazábólégatűzakandallóban júúúúúúj...!!!

szeretnék egy fakanalat...

...de olyan fakanalat szeretnék, aminek kerek a feje, és lyukas a közepe. Nagyon kéne. Valaki küldjön nekem egy kerekfejű, lyukas fakanalat ajándékba...! léccíííí.

Az enyém szőrén-szálán eltűnt a költözésnél, márpedig semmivel sem lehet jobban kavargatni a fortyogó tejbegrízt, mint egy kerekfejű lyukas fakanállal. Most addig nem tudok tejbegrízt enni, míg nem kapok egy másik kerekfejű, lyukas fakanalat. Hát együtt tudtok élni ezzel a tudattal, ti magyar barátosnék, akik bárhol kaphattok kerekfejű lyukas fakanalat?!

a nagy büdiposzt...

...avagy jegyzet a szemétről...
...avagy szelektálni jó, de jól szelektálni még jobb...

A témáról alkotott sommás véleményem az, hogy az átlagember erőlködése az égvilágon semmit nem nyom a latban, úgy érzem, hogy itt még a "sok kicsi sokra megy" című örökigazság sem állja meg a helyét, egészen addig míg véget nem vetnek annak, amit a nagy cégek művelnek, akik elkülönítenek összeget a költségvetésükben az ilyen jellegű büntetésekre, a továbbiakban pedig tojnak a fejünkre. Valahogy nem érzem az a jóleső megkönnyebbülést a lelkemben még akkor sem, ha minden szemetet a saját ládájába helyeztem, időm sincs kimondani, hogy ejnye, most aztán tettem valamit a Földgolyóbis egészségéért, ugyanis a következő percben kinyitom a postaládát, és megint ott találok benne több kilónyi reklámújságot, színes kavalkádban, jó vastag papírra nyomva, sokszor még be is zacskózva. Ilyenkor mértéktelenül fel tud bosszantani ha arra gondolok, hogy ebből a halom papírból hány szépirodalmi könyvet vagy tankönyvet lehetne kiadni, amik persze rém drágák, mert olyan magas a papír- meg a nyomdaköltség (mert nekem aztán nem mesélik be, hogy azért kerülnek manapság a könyvek több ezer forintba, mert ki kell fizetni a közreműködőket, egy frászt, a fordítókat ki se fizetik, korrektor nem is látja a szöveget, ami rendszerint tele van helyesírási hibával, a fülszövegről első pillantásra látni, hogy az írója nem olvasta a könyvet, talán csak kiguglizta, és az utóbbi években illusztráció már egyáltalán nincs is a könyvekben), ezt a gőzölgő kupac szart meg ingyen dobálják be minden egyes postaládába, elnézést a kifejezésért. Előbb számoljunk le ezzel a gazsággal, aztán majd jöhet az igazság.

DE a fentiektől eltekinve azért megteszek mindent ami tőlem telik, mert persze nekem is fontos ez az egész, még ha nem is látom sok értelmét. Azt viszont el kll ismerni, hogy remekül meg van itt szervezve minden, le a kalappal. Azért írok most erről, mert eddig társasházban laktunk, ahol volt egy kis terem a kukáknak, szelektíve persze, de nem nagyon érintett minket közelről a szeméttéma, míg kertesházba nem költöztünk. Ott kifizettük a közösköltséget, mire hetente kétszer jött egy fiatalember, aki gyönyörűen kitakarította a négy lépcsőházat, és üressé varázsolta az összes szemétládákat, nem nagyon törődtünk a dologgal. Most azonban hirtelen szembesültünk a nyers valósággal, és írni akarok róla, amíg még viszonylag újdonság a számomra, míg ujjongással tölt el, míg meg nem szokom, míg természetes napi rutinná nem válik.
Azzal kezdődött, hogy fogalmunk sem volt, hogy mikor viszik el az utcánkban a szemetet, és hova, ezért egy szép napon beugrottunk a polgármesteri hivatalba megérdeklődni, mire olyan mennyiségű információval láttak el ott minket azok a jóemberek, hogy egész nap volt min tűnödnünk. A dolog közvetlen következménye az lett, hogy még aznap vettünk két helyes kis zöldfedeles kukát a konyhába, és egy komposztgyűjtő ládát a kertbe (ez utóbbi mondjuk már régóta eldöntött tény volt, elvégre jövőre konyhakertet akarok kialakítani a hátsó kertben), másnap pedig ellátogattunk a városi szeméttelepre.
Így néz ki egy 30ezer fős város és környékének szeméttelepe. Odahaza a szeméttelep kilométerekre volt a várostól, és nyáron mindig úgy bűzlött, hogy még a városban is érezni lehetett, itt meg mint utóbb kiderült csak pár utcányira van tőlünk, milliószor elmentünk már mellette, és azt hittük, hogy netán valami nagy cég irodaközpontja áll itt, körülötte parkkal. Hát tévedtünk.

Kaptunk egy hasznos kis gyakorlati útmutatót a szelektálásról...
...amiből kiderül, hogy hetente kétszer jönnek a közös szemétért, egyszer pedig a "sárga zacskóért". A "sárga zacskó" legalább 50 literes, és ingyenesen kapható a polgármesteri hivatalban, abba kerül minden, ami recicable (recycable persze, de én így mondom, ahogy írom), vagyis újrahasznosítható, a közösbe meg majdnem minden más, ami nem recicable. Tehát a sárga zacskóba megy minden karton, műanyagpalack, konzervdoboz, flakon, papírújság stb. Az üvegeket egy ládába gyűjtjük, és időnként elcangázunk velük egy környékbéli hülyekukához (de sohase vasárnap hajnalban, vagy délutáni szundiidőben, mert mi nem vagyunk emberkínzók); az elemeket és kiégett villanykörtéket a nagyobb boltokban gyűjtik be, és adnak hozzá helyes kis vászonzacskókat, hogy abban hurcolászhassuk őket; a rongyok, rossz ruhák egy ruhagyűjtő ládába mennek szintén a nagyobb boltoknál (mellettük áll egy vöröskeresztes ruhaláda is a még jó állapotban lévő, csak éppen már nem használt ruhanemű számára); minden növényi hulladék, és tsai. (tojáshéj, teafilter stb.) a komposztgyűjtőbe megy; és ami ezen fölül marad, az megy a közöskukába, de a mi kicsi kétfős háztartásunkban ez annyira kevésre redukálódott azzal, hogy a többi kikerült belőle, hogy talán hetente egy-másfél 30 literes zacskó ha megtelik, de sokszor még annyi sem, úgyhogy igénybe se szoktam venni a heti két elszállítást.
Sajnos nem mindig egyértelmű, hogy mi az a csomagolás, ami újrahasznosítható, és mi az ami nem, de az utóbbi időben több terméken is láttam ilyen és ehhez hasonló kis Écolo Pass nevű címkét, amin kis piktorgrammok segítenek eligazodni a szeletálás kérdésében. Legutóbb az egyik kekszes dobozon láttam ilyet, maga a papírdoboz a sárgazacskóba volt dobandó, a benne lévő műanyagtálca viszont a közösbe.
Mivel a beköltözés előtt akadt itt némi felújítanivaló, hogy csak a festést említsem, úgy érdekelve voltunk a nagyobb mennyiségű szemét eltávolításában is, és főleg ezért mentünk ki a szeméttelepre, megérdeklődni, hogy mit lehet tenni. Na ott láttunk aztán csodát. A szeméttelepet ábrázoló képen az a hely, amit piros X-el jelöltem meg, na az az én kedvenc helyem. Az ottan egy olyan magas építésű parkoló, ahol különféle süllyesztett konténerek várják a nagyérdeműt, csinos kis táblákkal megjelölve, és az a hely aztán az égvilágon mindent elnyel, amire az embernek nincs szüksége. Szeletíven persze. Itt vannak a csinos kis táblák ikonjai, beszéljenek magukért:
Végül pedig álljon itt a kedvenc oldalam az ismertetőből, én ugyanis sohase tudtam, hogy konkrétan mire használják fel újra az újrafelhasználható hulladékokat, de most erről a titokról is lehullott a lepel. Lehet hogy a bejárati kulcsom azelőtt kukoricakonzerv volt?
Nos, ennyi jutott most az eszembe.

2010. június 12., szombat

Meggyőződésem,

hogy ez a ház több dimenzióban is létezik egyszerre. Mert ugye amikor kilépünk a kapun, és balra indulunk, akkor persze nemsokára 2010-ben találjuk magunkat, Saumurben a Loire völgyében, autókkal meg minden modern felszereléssel, de nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy amikor a saját kis birtokunkon tartózkodunk, akkor a ház valahogy visszaperdül az időben. Egyik nap például egész délelőtt kint dolgoztam a verandán, és azalatt a 3-4 óra alatt egyetlen autó sem húzott el a ház előtt, megjelent ellenben egy szabályos századfordulós hintó, egy olyan nyitott kis kétüléses, elé befogva egy vidáman táncoló lovacska, a bakon pedig két nemkülönben vidám bácsika: hosszú, pödrött fehér bajszuk volt, kalapot viseltek, zöld posztókabátot és csizmát. Hát akkor most kérdem én, visszarepültem száz évet, vagy nem repültem vissza száz évet?
Egyébiránt még az is lehet, hogy egy másik bolygón is létezik a ház, mert tegnap délután olyan furcsa volt az égalja, sohase láttam még hasonlót sem.

Ezeket most nem azért mondtam, mintha különösebben meg lennék lepve ha bebizonyosodna, hogy igazam van, mert egy olyan házban, aminek saját tündérbejárata van, én már nem lepődök meg semmin. A minap szóba is elegyedtem a helyi tündérkolónia néhány prominens tagjával, kiderült, hogy kertésztündérek nemzedékek óta, és a tündérmesekertet gondozzák a hátsó traktusban. A cédruspalotában csak nyáron laknak, a téli szállásuk a kandalló mögötti kis kuckóban van. Olyankor cserépben nevelik a jégvirágokat, és a kandallótűz köré telepedve fogyasztják a nyáron termelt meseféléket: a legtöbbet csak úgy nyersen, de van amiket rímekbe aprítanak és vaníliás tejsodóval tálalják, némelyeket pedig addig párolják és kavargatják lassú tűzön, míg színtiszta hegedűszóvá cseppfolyósodik. Megmutatták a mesekertet is, mondhatom színpompás, aznap bimbózott ki két hercegnős és egy libapásztorlányos mese, s úgy néz ki, hogy a féltve óvott jégmadaras is kibírja a júniusi hőséget. Az erdei állatos nagyon szapora, még csak pár hete ültették, de máris másodvirágzásban van, viszont egyik reggel sajnos ki kellett kapálni egy egész elefántos-oroszlános ágyást, mert az a perzselő napot szereti, és nem bírja ezt a hűvös éghajlatot, csak kínlódott szegény. Majd egy mackós-méhecskéset telepítenek a helyére, azzal nincs sok tennivaló, magától nő, és málnaillata van.

Két nappal később:
Ezt a bejegyzést némiképp mákonyos hangulatban írtam, nem mondom, hogy teljesen be voltam drogozva, de talán egy kicsit túlzásba vittem fél tucat mákkal töltött és mákos-vaníliás szósszal nyakonöntött muffin bekebelézését. Mindazonáltal ezer hála és köszönet érte Lilahangyának, a fő-fő Császári és Királyi udvari mákbeszállítómnak :-)

Új életet kezdtem.

Persze megtartottam a régit is - sohasem lehet tudni mire lesz még jó -, naftalinba és selyempapírba csomagolva hever a nagykomód alsó fiókjában, az újjal pedig a kandallópárkányt cicomáztam fel, és minden szabad percét a kertben töltöm. Ihletet ad a kert. Reggeli tornázom minden nap, fűszernövényeket ültetek, kávézom a teraszon, füvet nyírok a hátsó kertben, gyönyörködöm az örökölt virágokban, elmélázom a még ki sem feslett bimbók fölött, és lesem minden lélegzetvételét. Délután olvasok vagy írok a cédrus árnyékában, este a gyepen teázunk a dokival, és nagyokat beszélgetünk, vagy a világ összes nyelvén hallgatunk, éjjelente pedig holdfényben járjuk a mazurt. Lebarnultam de tényleg, nyoma sincs már annak a sápatag kis penészvirágnak, aki azelőtt voltam. Új barátságokat kötöttem: a szomszéd bácsi egész nap a zöldségeivel piszmog és egy nagy vájling érett cseresznyét adott nekem, az itteni szembeszomszéd pedig nem üvegekkel focizik éjjelente részegen, hanem enkezével épít házat, munka közben pedig ódivatú kuplékat fütyörész. Valahogy cimboraságba keveredtem egy megtépázott feketerigóval, egy rejtélyes kis barnával, akinek olyan hófehér császárszakálla van, amit még a Ferenc Jóska is megirigyelhetne, és állandó lakónk egy incifinci poszáta is, olyan apró, hogy olyat én még nem is láttam, épp csak hogy kirepülhetett a fészekből, mert pár napja a csőre még teljesen sárga volt és a mamája után csipogott az ablakpárkányon. Mostanra megjött a mersze és a hangja is: büszkén henceg dandásztehetségével, és a cédrus egyik ágán lakik.

Már el sem indulok a kertbe fényképezőgép nélkül, mert minden nap új csoda vár. A szerszámoskamra tövében rózsák nyílnak, ciklámen színű és fáradtrózsaszín, a bejáratnál pedig temérdek apró kis virágra bukkantam, nem tudom mi lehet a neve, de én Rongyoskának hívom, mert mindegyik szirma kissé vasalatlan benyomást kelt. Aztán találtam még valami hófehér, bódító parfümillatot árasztó propellervirágot (nem ez a neve, ezt én találtam ki, mert nem tudom micsoda), meg egy hatalmas kék bokrot, aminek valami különös, de édes illata van, mindenki a kedvenc süteménye illatát érzi ha elmegy mellette, én csokoládétortát érzek, a doki pedig mézeskrémest, ráadásul napok óta úgy zümmög az egész, mintha legalábbis egy hadosztálynyi méhecskét vezényeltek volna ki a begyűjtésére. Piroslik a ribizli, mintha rubintok függnének rajta, a titokzatos citromillatú bokrunk már messziről szaglik, és ellenállhatatlan vágyat ébreszt egy nagy pohár jéghideg limonádé felhörpintésére. Zsuzsánna (a fekete szemű) is ébredezik lassan, a magyar paprikám minden nap három új levelet hajt, a levendula lila táncot jár, a sarkantyúka pedig már azt se tudja hova legyen boldogságában.

A házimunkának is egészen más az íze: a teregetés egy boldogság, a vasalás pedig borzongatóan izgalmas esemény ha azt egy vakítóan hófehér mosókonyhában tehetem, aminek az egyik falára tűzpiros kacskaringókat pingáltak, és öblítőtől illatozik. A kedvenc szobám a vendégszoba, egyedül vendégágy nincs még benne, viszont ott az összes kézimunkához való csecsebecsém, meg a komódom és az íróasztalom. Csudára sárga, még a plafon is, sőt az egyik falon még sárgább virágok nyílnak, fából van a padlója, és mindig kószál benne egy-két elbitangolt napsugár.
Függönyeim még nincsenek, és a bútorzat is foghíjas, de azt mondom minek elkapkodni, nem is szeretném ha minden egy szempillantás alatt a helyére kerülne, mert így sokkal érdekesebb a tervezgetés, meg a kutatás a helyénvaló darabok irányában.




Cedrus Atlantica



Ha valakinek van fogalma a fönti virágok bármelyikének hivatalos elnevezéséről (kivéve a rózsát, a levendulát, és a ribizlit), akkor nagyon megköszönném ha közölné velem is.