Van értelme!

A doki viccesnek, hovatovább fölöslegesnek tartja, hogy minden nap felírom a naplómba, hogy mit ettünk aznap ebédre (már úgy többek között ugye, azért nem erről szól az egész naplóm!), de ennek kérem nyomós oka van, mégpedig a tulajdon feledékenységem. Milyen jó is lesz majd, ha nyár derekán, amikor szokás szerint tanácstalanul tipródom a konyhában azon, hogy mit is főzzek másnapra, csak fellapozom majd a naplót, és megnézem mit ettünk év elején, és felkiáltok, hogy: "Óóó, lám csak, milyen régen készítettem már roston sült lapatyikát, abált bumburnyákkal", és máris megvan az ötlet, máris megvan a bevásárlólista (fagyasztott lapatyika, bumburnyák konzerv, tejfel, stb.), és nosza, máris lehet szaladni a boltba a hozzávalókért. Van ám itt sütnivaló!

u.i.:
Lassan, de biztosan dolgozom ám fel magamban a decemberi eseményeket, nemsokára már talán írni is fogok tudni róla. Most hogy már rendbehozták a tetőt, az elektromos rendszert, a szellőző rendszert, és kicserélték a megsérült bojlert, szóval most hogy borítékolva van, hogy nem gyulladhat ki újra a ház bármelyik percben, már néha aludni is tudok, és egy kicsit megint szeretem a házikónkat.

Prime Meridian

Azért is jó játék a Geocaching, mert az ember mindenféle érdekeset tudhat meg a lakhelyéről. Én például csak most szereztem tudomást arról, hogy pont a városunkon megy át a greenwich-i 0° délkör, eddig - szégyenszemre - nem is tudtam róla.

Ez azért is érdekes számomra, mert középiskolás koromban jártam Greenwichben, ott ahol mindenki lefényképezkedi magát a "csík fölött" - én is -, és ha valaki akkor azt mondja nekem, hogy nézz csak végig a csík mentén toronyiránt délnek, és ha jól kimereszted a szemed, akkor megláthatod a várost, ahol majd 15 év múlva élni fogsz a férjecskéddel, és ahol makulátlanul boldog leszel, akkor én azt mondtam volna, hogy... tök jó!

(a fotó a Geocaching oldaláról való,
de a héten elszaladok a helyszínre, és lekapom)

ott, ahol az ősz kezdődik...

szintén szemész?

Károly Tivadar bajor herceg, (becenevén Gackl, azaz Lúd) - a könnyebb beazonosíthatóság kedvéért mondom, hogy a Sissi egyik öccséről van szó -, úgy kezdte az életét, mint minden más herceg akkoriban, vagyis besorozták a seregbe (na persze nem közkatonaként, hanem tiszti rangban), és harcolnia kellett az osztrák-porosz háborúban is (na persze csak biztonságos távolságból), de a háború után szakított a családi hagyományokkal, és úgy döntött, hogy inkább a saját életét éli, és az egyéni kedvteléseinek hódol (a rangja és vagyona végett meg is tehette), úgyhogy az Osztrák-Magyar Monarchia császárának eme sógora fogta magát, és beiratkozott a müncheni orvosi egyetemre. És orvos lett. Méghozzá szemészorvos lett, pont mint az enyémkém. Végigmászta a ranglétrát kórházi szemészgyakornokként Bécsben és Zürichben, majd Franciaországban kezdett praktizálni (igen, pont mint az enyémkém). Aztán megházasodott, feleségül vette Mária Jozefa portugál infánsnőt (a spanyoloknál és a portugáloknál infánsnőnek nevezik a királykisasszonyokat, vagyis a király lányait, és infánsnak a trónörököst), és ketten együtt szemészorvosi rendelőt nyitottak tegernsee-i kastélyukban, mindenkit elláttak, aki rászorult, a királyi herceg volt az orvos, a királykisasszony pedig férje hű asszisztense (vajon a fehér köpenyhez is viselte az aranykoronáját?). Azután telket vettek, kórházat építettek, és megalapították a müncheni Herzog Carl Theodor szemészeti klinikát, ami ma is működik nagy elismertség mellett. Károly Tivadar volt benne a műtőorvos, Mária Jozefa pedig egész végig a közvetlen asszisztense volt, tüchtig kis nővérfőkötőben sürgött-forgott az ő dokija körül, és a férje halála után is ő vezette a klinikát.

Csúcs ez a sztori, nem?

Csak azért meséltem el, mert amikor a doki majd nemsokára szemészeti magánrendelőt nyit, akkor én leszek az asszisztense, pont mint magasrangú kollégám, Mária Jozefa királykisasszony...

útban a gyerek...

...mármint a pékéknél. Megint. Ezt onnan tudom minden kétséget kizáróan, hogy már második napja ehetetlenül pocsék a reggeli croissantom. Ez mindig így van, én a péknét egyszerűen még nem láttam nemterhesnek, az elmúlt 6 évben legalább 3 gyereket szült (ha jól számoltam), és amikor először kezdtünk oda járni, akkor már volt neki kettő. Mindenki rögtön tudja, ha egy újabb kis cipót melenget a kemencéjében, mert az első hónapokban mindig rossz a croissant, de teljesen, úgyhogy olyankor egy ideig senki nem veszi, de senkinek nincs szíve megmondani neki, mert mindig olyan aranyos és vidám és csicsergős, ráadásul még karcsú is, mint a nádszál, mindig olyan a hasával, mintha lenyelt volna egy görögdinnyét, és tele van energiával, olyan fürge, mint a csík. Szép család. És nem csak Austen-i értelemben véve szépek*, hanem tényleg.

__________
* "Tízgyermekes családot, ahol a gyermekek számával arányos a fejek, a karok, a lábak száma is, mindenkor szép családnak neveznek." (Jane Austen: A klastrom titka)

én, úgy is mint diagnoszta...

Megtámadott valami rejtélyes kór. Azzal kezdődött, hogy a jobb hónaljamban három nyirokcsomó jóformán diónagyságúra duzzadt egy éjszaka alatt, kemény dudorok és fájnak mint a fene, a bal kezemben meg ínhüvelygyulladás van, vagy valami, ami arra hasonlít és mindeközben teljesen lázas vagyok. Aztán folytatódott azzal, hogy a bal hónaljamban is megjelentek a nyirokcsomó-gyulladások, és mostmár a bal térdhajlatomban is ugyanúgy és vérzik az orrom.

De nem ez a lényeg, hanem az ahogy a doki mostan vizsgál engem. Vérvétel csak jövő hét kedden esedékes, úgyhogy kénytelen a tüneteimre hagyatkozni, mint kiindulópontra, és hosszas agymunka után felvetette a lehetőségét annak, hogy lupusom van. A vészharang egyből megkondult a fejemben, mivelhogy hirtelen tisztára úgy éreztem magam, mint egy Doctor House-epizódban, aminek általában az a rendes lefolyása ugyebár, hogy bejön a beteg egy roham után viszonylag tűrhető egészségi állapotban, mire a diagnosztacsapat ötletelni kezd, mire száz hogy valaki legalább egyszer benyögi a lupust, mire példátlan terror alá veszik a szerencsétlen pácienst, kis híján halálra kínozzák a legkegyetlenebb kezelésekkel, de úgy hogy a szerencsétlen beteg néha már a fülén keresztül pisil, a végén pedig kiderül, hogy valami ritka, de rendkívül egyszerűen kezelhető betegsége van.

Mindezeket végigondolva mostanra már majdnem biztos vagyok benne, hogy a bubópestis kezdeti stádiumában vagyok, ami mirigyláz ugyebár, és ami sima doxycycline-nel kezelhető, úgyhogy fontolgatom, hogy el kéne kezdeni szedni napi 2x1 adagolásban.

A karalábérul. Arrul, hogy van!

Nagy nap ez a mai, kedves olvasóim, mivelhogy négy kerek év után ma fogunk először karalábét ebédezni! Sőt mi több, ez saját termés! Sőt mi több, még bio is! Egy egész kertesházat kellett venni azért, hogy végre újra ehessek a szeretve-szeretett legislegkedvencebb zöldségemből! Mintha előre hozták volna a szülinapomat! Mindjárt bömbölni fogok itt a meghatódástól!

Rejtély, hogy ezek a gasztronómiailag oly fejlett franciák miért mellőzik ilyen méltatlanul a karalábét. Hat év alatt ebben az országban karalábét én még nem láttam. Teljességgel felfoghatatlan...

karalábés salátalevest fogok belőle főzni,
répával, fokhagymával, és friss bazsalikommal

itt is lapzsemle...

Azon túl, hogy bizsergetően pazar kivitelű újság, még azért is szeretem a Campagne Décoration-t, mert minden számban - a L'artisan du mois rovat keretében - bemutatnak egy-egy francia iparművészt, aki valami csodálatos dolgot művel a kezeivel. Az ehaviban például egy Thierry Gillaizeau nevű faszobrász munkáit vették nagyító alá, aki hajóorr figurákat farag! (Már úgy többek között.) Hát nem lélegzetelállítóan különleges mesterség?

(forrás)

Korábban írtak itt már pasztellkréta-készítőről, lovaglócsizma-suszterről, ólomkatona-öntőről, régi utazóláda felújítóról, festőecset-gyártóról, szövetszövőről, bútorfestőről, légiesen finom kézzel festett selyempapírvirág-készítőről, harangöntőről, kézi téglavetőről, halászháló-fonóról, színesceruza-készítőről, selyemcukorka-kézművesről, viaszbábu-faragóról...

Ezekben a művészekben az a közös, hogy kivétel nélkül több száz éves módszerekkel dolgoznak, és mivel Franciaország amúgy is nagy hangsúlyt fektet rá, hogy ezeket a százados technikákat fenntartsa, és továbbadja a múlt örökségének részeként, ezért különféle állami programok keretében még támogatást is kapnak. Szeretem ezt az országot.

lássék, minden csak viszonyítás kérdése...

A Postcrosserek mostanában rákaptak, hogy a képeslapokra akkurátusan rávezessék, hogy hány celsius fok van helyben, napos-e az idő, avagy szeles, percre pontosan hogy aznap hány órakor lesz napnyugta, a tengerpartiak pedig a következő dagály időpontját.
Ma például Finnországból érkezett egy képeslap, amin a leányzó egy egész képeslapnyi bekezdésben azon lelkendezik, hogy milyen ritka tsuuudálatos nyaruk van az idén, éjszaka gyakran 5(!) fokig is fölmegy a hőmérséklet, napközben meg 24-26 fok van. Tsuuudára jó neki!

Én meg itten beledeglek a harminchétbe'.

arrul, hogy miként vette kezdetét a vég...

Az elébb megtaláltam ez első ősz hajszálamat.

Ha ehhez hozzáveszem, hogy idén már betöltöm a harmincat is, akkor rögtön nekiállok elszontyolodni, úgyhogy általában nemigen gondolok rá. De mostan beütött a krach, már ősz hajszálam van, és én még nem is tomboltam ki magam! Sőt, egyáltalán nem is tomboltam!

Azt hiszem decemberig kénytelen leszek beiktatni néhány tombolást.

Jut eszembe, hogy is kell tombolni?

(agyő húszas évek, agyő, oda az ifjúság...)
__________
Mai különleges, szmilikkal illusztrált cikkünket olvashatták.
Ejnye ezeknek mozogni kéne, miért nem mozognak ezek, ejnye?
Már mozognak...

Nekem a hisztis tyúk-szmájli és a partiállat-szmájlicsoport tetszik a legjobban.

rettenthetetlen harcosokrúl...

Én: Jééé... itt van egy régi sebhely a lábodon. Hogy szerezted?
Doki: Hát... amikor a huszárokkal voltam... beütöttem... ööö... egy törökbe.

Ez azér' van mert a doki most emlékolvasást tart az Egri csillagokból, és olyankor egy kicsit mindig hazudós.

különféle szárnyas jószágokrúl...

"Gyerekként sem féltem a bőrszárnyúaktól, mivel maroknyi nagyanyám estilapatyikának nevezte őket, és ki hallott már olyat, hogy az estilapatyikától félni kelljen?"
(Vavyan Fable: Apád, anyád ide lőjön!)

Alkonyat után minden nap két kis denevér szokott táncraperdülni a szürkülő kertben, hangtalanul röpködnek, kergetőznek körbe-körbe karikába, és jó ideig sötétedés után már nem mertem kimenni a kertbe a komposztládához, mert van nekem egy ilyen érthetetlen fóbiám, hogy majd belegabalyodnak a hajamba, de aztán szerencsére eszembe jutott ez az estilapatyika-dolog, és azóta már bátor vagyok, mint egy oroszlán. Végülis az estilapatyika tényleg nem egy félnivaló valami.
Sőt, egy helyütt azt is olvastam, hogy a tündelevény ősmagyar neve a denevérnek, és az meg már majdnem olyan mint a tündér, nem? Ronda kis szőrös tündérkék...

***

Nézem a naptáramat, lassan itt az augusztus, mostanra már biztos kibújtak a tojásaikból a fácáncsibék, még pár hét, és kezdődik a móka. Olyankor ugyanis itt a környékbeli szántóföld-közi dűlőutakon - amerre boltba szokok járni - mindig lehet találni egy-két csapat szülői felügyelet nélkül, az úttest közepén tanácstalanul toporgó, dundi kis fácánbölcsist. A találkozásban pediglen az a móka, amikor észreveszik, hogy közeledem, mert olyankor ezek a kicsikék nem ám szétrebbenek az útról oldalra, mint ahogy más madarak tennék, hanem inuk-szakadtából szaladni kezdenek előre az aszfalton. Én meg percekig lopakodom mögöttük a Döncivel, és könnyesre röhögöm magam a látványon, ahogy fürgén kapkodják a csámpás kis lábacskáikat, és riszálják a feneküket. Ez általában az első kanyarig tart, a kanyarodás ugyanis még nem megy, mindig belebucskáznak az árokba. Ez a kedvenc augusztusi mulatságom.
Olyan szomorú arra gondolni, hogy ősszel meg a vadászok lelövik a kis cimboráimat pecsenyének... Épp ezért én soha nem is eszem fácánhúst, sohadesoha!

filó...

Az "ingyenes előfizetés" az nem afféle paradoxon-féle?

ebony and ivory

A minap elbóbiskoltam a kertben a könyvem fölött, közben az álnok árnyék tovalibbent, mire napocska késlekedés nélkül munkába vette a bőrömet. Nem égtem ugyan le, de annyit azért sikerült elvégeznie, hogy a lábamon most megközelítő pontossággal rekonstruálni lehessen, hogy hol ért véget a rövidnadrágom szára, és hol kezdődött a zokni... plusz/mínusz 1 milliméter. Azóta meg szakad az eső. Ma reggel így kizárólag emiatt az incidens miatt nem mehettem piacra az új, oldalt stuccolt halásznadrágomban, kék-fehér csíkos, masnis balettopánban, pont mint egy vén tengerész...
Hát én úgy sajnálom magam!

Finistère, avagy nyaralás a világ végén...

Bretagne azon része, melyet Finistère-nek (Finis Terræ), vagy bretonul Penn-ar-Bed-nek neveznek, és ami szó szerint a világ végét jelenti, különösen a szívem csücske (meg Franciaországé is), és meg is mondom miért:

1. itt az alacsony eszterhéjú kis törpillaházak mind barna terméskőből épültek, kékre van festve az ajtajuk és zsalugátereik, és alig látszanak ki a töméntelen virág közül.2. itt töméntelen a virág. Ömlik, zubog, folyik ki a kertekből, le a falakról, rá az országútra, ösvényekre, gyalogjárókra, hihetetlen látvány.3. itt laknak a világítótornyok, pirosan-fehéren magasodnak a sziklás óceánpart fölött, a víz szüntelenül duruzsol, nyaldossa a sziklákat, a szél kócosra bodorítja a frizurát, és a végtelenbe vész a látóhatár.4. itt minden ki van írva bretonul is, és cuki a nénikék bóbitája.
5. itt van egy házaspár, aki naponta vállalkozik rá, hogy néhány emberrel "kievez" a nyílt óceánra, hogy szórakoztassák egy kicsit a helyi delfinkolóniát vica versa (videó sk.), és hogy a sziklákon élő fókák megtekinthessék az aktuális turistafelhozatalt.
A fókák elég félős népek, úgyhogy őket nem lehet túlságosan megközelíteni, de a delfinek csudára barátságosak, vagy ötvenen nyüzsögtek a hajó körül, és érdeklődéssel tanulmányoztak minket. Mesteri ugrásokat adtak elő, és minél nagyobb volt a tapsvihar, annál lelkesebben ismételték a performanszot. Eddig azt hittem, hogy csak az állatkerti szelídített delfinek ilyen barátkozósak bizonyos finom falatokért cserébe, de kiderült hogy nem, minden delfin ilyen kedves, és keresi az ember társaságát a vízen. Sőt, ha valaki belepottyan a tengerbe, akkor azt addig taszigálják, míg legalább egy zátonyba meg tud kapaszkodni.
6. végül pedig azért, mert itt a lehet a legjobbakat enni. Ez mondjuk az egész országról elmondható nagy általánosságban, de a breton ételek nekem különösen ízlenek, és szerintem itt a legolcsóbbak is az éttermek.
Itt megragadnám az alkalmat, hogy lefektessek egy alapszabályt, vagy ha nem is szabályt, de adjak egy általánosan érvényes jó tanácsot azok számára, akiket egyszer majd Franciaország vidéki kisvárosaiba vet a jósorsa, és akik szeretnének jókat enni. Ez a tanács pediglen az, hogy ott és azt egyél, ahol és amit a nép eszik. A puccos éttermek is finomak meg minden, sőt még a belvárosi turistacsalogató éttermekben sem csalódhatol nagyot, de az igazán-igazán első osztályú élelmezést olyan helyen kapod, ami mondjuk két-három utcával arrébb van, mint a belváros, ahol feltűnően sok helyinek látszó férfiember sertepertél, és ahol egyáltalán nincs is étlap, vagy legfeljebb csak krétával van kiírva egy táblára, hogy mi a napi ajánlat (plat du jour, általában max 2-3 étel van kiírva). Oda csak üljél be, és hagyd hogy a felszolgáló csak úgy ránézésre kezdje eléd hordani az étkeket, az előételnek szánt friss baguette-től, normandiai vajtól és salátatáltól kezdve, egészen a desszertig és sajtig. Ezek általában olyan éttermek, amit egy család működtet, sok generációs családi receptek alapján főznek, és fillérekbe kerül.

Ennyi jutott most az eszembe.

jó kritkát olvasni jó...

Végre megjelent az Ottolina is, és végre nekem is jutott egy példány belőle.
Eddig ez a fordításom aratta a legosztatlanabb tetszést (mármint nem fordításminőségileg, hanem mint könyv, amit valaki más írt), és igazából én is ezen röhögtem a legtöbbet, mert cuki. Még a Pável is - akiről pedig jól tudjuk, hogy éppenséggel nem szórja szanaszét a dicséretét, mint valami cukrosbácsi a franciadrazsét, ha irodalomról van szó -, szóval még a Pável is azt mondta, hogy idézem: "Módfelett bűbájos". Szórul szóra ezt mondta. Pedig ilyeneket én szoktam mondani.

Vegyétek és olvassátok, főleg a képfeliratokat, a tesztporontykák odavoltak tőle. Minden könyvesboltban kapható.

u.i.: utálok viccet magyarázni, úgyhogy csak remélni tudom, hogy mindenkinek leesik majd, hogy a Függönyigazgatóság az az, aki a függönyt igazgatja. A Ruhabehajtó vállalat meg az, aki a ruhát hajtogatja be. Már tudniillik a szekrénybe. A K.F.T. pedig a Kilincs Fényező Társaság. A Shika-Mikah pedig a... na jó befejeztem...

forró...

Ezek nem hazudtak, tényleg 39 fok van. Pihegek. Az ember nem is hinné, hogy még a füle mögött is melege van, míg át nem törölte egy jégbe hűtött kendővel. Kész felüdülés.

Isten áldja Lukréciát és az ő cink-oxidos dezodor recipéjét. Egész nap patakokban folyik rólam az izzadság... eh, elnézést, egy hölgy sosem izzad, csak felhevül - szóval egész nap patakokban folyik rólam a felhevültség, de a hónom alja friss citromtól és rózsafától illatozik (le veled szódabikarbónás deó!). Igaz, hogy minden más részem úgy szaglik, mint a pumaketrec, úgyhogy finoman szólva is kétes a gyönyör, de a dezodor, az ma is bizonyított.

prevízió...

Hirtelensült Mamzi sok hagymával és rósejbnival.

Tegnap még majdnem fáztam, ma meg épp csak egy paraszthajszállal vagyunk 39 alatt, holnap meg... borzalom. Nagy segítség ilyenkor a jégbe hűtött kendővel való kitartó türülgetés...
A két nap alatt végbemenő 16 fokos hőmérsékletcsökkenés meg még cifrább, Isten óvja az időseket, a szívbetegeket, és a fejfájósokat! ...meg engem...

nyuszkók...

Megnéztem egy részt abból a playboy-nyuszis valóságshowból, amiben három szöszi él együtt valami hatalmas udvarházban azzal a randa vén kriplivel. Hát... mint egy Barbie-world karikatúra. Bugyirózsaszínűt rókáztam tőle, csillámporral.

megint Bretagne, mindig Bretagne!

Itt az idő. Idén is meglepett az ismerős érzés, amikor nem bírok másra gondolni, mint az óceánra. Kell nekem az óceán, kell a sós víz illata, kell a szél, kell a szikla, kell a végtelen. Úgyhogy irány Bretagne, mint mindig! Most hosszabb útra nincs lehetőség, kell a szabi máskorra, úgyhogy csak egy egyéjszakás kis kiruccanást teszünk majd júliusban Franciaország legcsücskébe, a legislegcsücskébe, oda:

Sőt, egészen pontosan ide:

...de annyira ide ám, hogy a hotel rajta van a képen... bezony!

Igen, majd' beleőrülök a gyönyörűségbe!
(jaj, csak le ne essünk a térképről)

live, love, laugh...

Az este sehogysem bírtam elaludni, mert egyáltalán nem voltam álmos, és épp azon gondolkodtam, hogy vajon mikor fogok végre elaludni, mikoris azon vettem észre magam, hogy egy erdő közepén ülök a mohos fatörzsön, békakirályfis pizsiben, lábamon az új nyári topánommal, kezemben a kézimunkámmal, és türelmesen várom, hogy végre elaludjak. Ekkor éles női logikával rájöttem, hogy ha egy erdő közepén ülök a mohos fatörzsön, békakirályfis pizsiben, lábamon az új nyári topánommal, kezemben a kézimunkámmal, és türelmesen várom, hogy végre elaludjak, akkor feltehetően már rég elaludtam. És akkor felébredtem. Reggel volt.

ez az új nyári topánom
teljesen rózsaszín és teljesen virágos

Felhívás - Donor kerestetik!

Ezúton szeretném kérni a kedves olvasóim, sőt esetleg az olvasóim olvasóinak a segítségét egy nagyon fontos dologban, ami Kovács Ramóna barátném révén jutott a tudomásomra. Egy kedves pácienséről van szó, Simon Szilviáról, egy 37 éves 3 gyermekes hölgyről, aki nagyon beteg, mielodiszpláziája van, ez a csontvelőrák egyik fajtája, ami idővel leukémiába megy át. A gyógyulása érdekében életbevágóan nagy szükség lenne egy megfelelő őssejtdonorra, azonban a családjában ilyen sajnos nem akadt, így felkerült a transzplantációs várólistára, de nagyon sok időbe telhet míg találnak valakit, akinél egyezés van. Ramónával megpróbálunk hát egyfajta mozgalmat indítani az interneten, blogokban és fórumokban, és megkérni az embereket, hogy ha a szívükben indíttatást éreznek, hogy megpróbáljanak segíteni egy (vagy több) embertársukon, akkor jelentkezzenek donornak, vagy akár az is nagy segítség lenne, ha egyszerűen kitennétek ezt a felhívást a saját blogotokban, esetleg továbbadnátok barátaitoknak, ismerőseiteknek, hogy minél többent tudjanak, halljanak róla, hátha akad, aki tud és akar segíteni.

A SEGITS SZILVINEK!

című blogban minden gyakorlati információt megtalálsz arról, hogy hogyan lehet valaki donor, az őssejt levétel korszerű, veszélytelen és fájdalommentes eljárásáról, továbbá hogy Magyarország területén pontosan mely kórházakban, vérellátókban, és kiszállásos helyszíneken lehet jelentkezni őssejtdonornak, és még sok egyebet, ami fontos lehet, és kérdésként felmerülhet.

Köszönettel,
Ludman Anita

virágmindenség...

A vérbükkös tisztára nekilódult!Ez a pöttöm meg csak úgy kihajtott lent a fatörzs oldalán,
mert úgy hozta úri szeszélye:

ez meg csak úgy idecseppent...

Amikor megláttam PuPilla karcában ezt a bűbájos kis fülbevalót, rögtön elvesztem. Az Etsyn lehetett is kapni, egy kedves kanadai hölgy készíti, de elég drágának találtam, hát gondoltam, majd összeeszkábálok magamnak egyet enkezemmel. Meg is rendeltem a hozzávalókat, de valami gikszer történt a leltárnál, mert kiderült, hogy nem tudnak küldeni se cseppet, se felhőt, és én ezen úgy de úgy elszontyolodtam, hogy le is mondtam róla végleg. Erre ma mit hoz nekem a posta? Na mit? A vágyva vágyott csecsebecsét meseszép csomagolásban személyesen a kanadai hölgytől! Hát én szólni nem tudtam, csak meredtem bambán, és dadogtam, hogy "...de hát ez meg hogy... smint... skitől..?

Hát persze, hogy a dokitól, stikában, meglepiből, szeretetből, névreszólóan, csak úgy. Én mondom nincs még egy ilyen férfi kerek e golyóbison!

Még arra is külön megkérte,
hogy rajzoljon rá valami madárkafélét,
mert a madárkafélék a kedvenceim:

Rúzsaszín...

Ennek a zenének az ütemére tudom a legjobb iramban tiporni a gyalogpadot.

A másik ilyen jóütemű pedig - de ne röhögjél - a Nika se perimeno. hehe.
__________
u.i.: A Lambada is jó.

aprópénz...

Egyszerűen nem tudok dönteni, mindegyik cuki.

(from: Field of Roses)

A szívem a madarashoz húz,
de a virágos a legretrósabb,
a csíkos illene legjobban a táskámhoz,
a pöttyöket viszont minden körülmények között szeretem.

egy kupac majom...

Szép idő volt, hát berándultunk a doué-la-fontaine-i állatkertbe kiskecskéket fixírozni. A majmok nyilvános együttszundit tartottak, megharapott egy birka, és palackozott zsiráfpisit árultak az állatkerti ajándékboltban. Jó kis nap volt ez...

(katt)

a titkos kert

Van a kertemnek egy rejtélyes pontja, ahol télen-nyáron kaporillatot érzek, pedig sehol a környéken nem nő kapor. Lehet, hogy kaporra vágyik ott a föld?

közel hozzád édes Tavaszom...

Olyan vérpezsdítő napra virradtunk ma a sok eső után, hogy csak a bőröm tart vissza attól, hogy mindenfelé menjek, úgyhogy végigcsörtettem a birtokon, meglesni milyen meglepetéseket hozott magával máris az áldott tavasz. Már olyan epedve vártam!

Bimbó, bimbó, mindenütt csupa feslő bimbó:A vérbükkös is gyönyörödik már:A rózsa is nekilódult:

Egyedül a Titkos Hátsókerti Ibolyazugolyban nem találtam senkit (teljesen vadregényes, itt szoktam banditásat játszani)...

...de aztán kiderült, hogy idén az ibolyák fent a Nárciszdombon vertek tanyát, de későn vettem őket észre, és köszönés nélkül távoztak, csak egy vénséges-vén ibolyanagyit hagytak hátra, de ő már nemigen akart pózolni nekem. A nárciszbimbók viszont úgy duzzadnak, majd' kicsattannak, még pár nap és kicsurog belőlük a napsugár.