2011. július 26., kedd

különféle szárnyas jószágokrúl...

"Gyerekként sem féltem a bőrszárnyúaktól, mivel maroknyi nagyanyám estilapatyikának nevezte őket, és ki hallott már olyat, hogy az estilapatyikától félni kelljen?"
(Vavyan Fable: Apád, anyád ide lőjön!)

Alkonyat után minden nap két kis denevér szokott táncraperdülni a szürkülő kertben, hangtalanul röpködnek, kergetőznek körbe-körbe karikába, és jó ideig sötétedés után már nem mertem kimenni a kertbe a komposztládához, mert van nekem egy ilyen érthetetlen fóbiám, hogy majd belegabalyodnak a hajamba, de aztán szerencsére eszembe jutott ez az estilapatyika-dolog, és azóta már bátor vagyok, mint egy oroszlán. Végülis az estilapatyika tényleg nem egy félnivaló valami.
Sőt, egy helyütt azt is olvastam, hogy a tündelevény ősmagyar neve a denevérnek, és az meg már majdnem olyan mint a tündér, nem? Ronda kis szőrös tündérkék...

***
Nézem a naptáramat, lassan itt az augusztus, mostanra már biztos kibújtak a tojásaikból a fácáncsibék, még pár hét, és kezdődik a móka. Olyankor ugyanis itt a környékbeli szántóföld-közi dűlőutakon - amerre boltba szokok járni - mindig lehet találni egy-két csapat szülői felügyelet nélkül, az úttest közepén tanácstalanul toporgó, dundi kis fácánbölcsist. A találkozásban pediglen az a móka, amikor észreveszik, hogy közeledem, mert olyankor ezek a kicsikék nem ám szétrebbenek az útról oldalra, mint ahogy más madarak tennék, hanem inuk-szakadtából szaladni kezdenek előre az aszfalton. Én meg percekig lopakodom mögöttük a Döncivel, és könnyesre röhögöm magam a látványon, ahogy fürgén kapkodják a csámpás kis lábacskáikat, és riszálják a feneküket. Ez általában az első kanyarig tart, a kanyarodás ugyanis még nem megy, mindig belebucskáznak az árokba. Ez a kedvenc augusztusi mulatságom.
Olyan szomorú arra gondolni, hogy ősszel meg a vadászok lelövik a kis cimboráimat pecsenyének... Épp ezért én soha nem is eszem fácánhúst, sohadesoha!

filó...

Az "ingyenes előfizetés" az nem afféle paradoxon-féle?

2011. július 23., szombat

ebony and ivory

A minap elbóbiskoltam a kertben a könyvem fölött, közben az álnok árnyék tovalibbent, mire napocska késlekedés nélkül munkába vette a bőrömet. Nem égtem ugyan le, de annyit azért sikerült elvégeznie, hogy a lábamon most megközelítő pontossággal rekonstruálni lehessen, hogy hol ért véget a rövidnadrágom szára, és hol kezdődött a zokni... plusz/mínusz 1 milliméter. Azóta meg szakad az eső. Ma reggel így kizárólag emiatt az incidens miatt nem mehettem piacra az új, oldalt stuccolt halásznadrágomban, kék-fehér csíkos, masnis balettopánban, pont mint egy vén tengerész...
Hát én úgy sajnálom magam!

2011. július 16., szombat

Finistère, avagy nyaralás a világ végén...

Bretagne azon része, melyet Finistère-nek (Finis Terræ), vagy bretonul Penn-ar-Bed-nek neveznek, és ami szó szerint a világ végét jelenti, különösen a szívem csücske (meg Franciaországé is), és meg is mondom miért:

1. itt az alacsony eszterhéjú kis törpillaházak mind barna terméskőből épültek, kékre van festve az ajtajuk és zsalugátereik, és alig látszanak ki a töméntelen virág közül.2. itt töméntelen a virág. Ömlik, zubog, folyik ki a kertekből, le a falakról, rá az országútra, ösvényekre, gyalogjárókra, hihetetlen látvány.3. itt laknak a világítótornyok, pirosan-fehéren magasodnak a sziklás óceánpart fölött, a víz szüntelenül duruzsol, nyaldossa a sziklákat, a szél kócosra bodorítja a frizurát, és a végtelenbe vész a látóhatár.4. itt minden ki van írva bretonul is, és cuki a nénikék bóbitája.
5. itt van egy házaspár, aki naponta vállalkozik rá, hogy néhány emberrel "kievez" a nyílt óceánra, hogy szórakoztassák egy kicsit a helyi delfinkolóniát vica versa (videó sk.), és hogy a sziklákon élő fókák megtekinthessék az aktuális turistafelhozatalt.
A fókák elég félős népek, úgyhogy őket nem lehet túlságosan megközelíteni, de a delfinek csudára barátságosak, vagy ötvenen nyüzsögtek a hajó körül, és érdeklődéssel tanulmányoztak minket. Mesteri ugrásokat adtak elő, és minél nagyobb volt a tapsvihar, annál lelkesebben ismételték a performanszot. Eddig azt hittem, hogy csak az állatkerti szelídített delfinek ilyen barátkozósak bizonyos finom falatokért cserébe, de kiderült hogy nem, minden delfin ilyen kedves, és keresi az ember társaságát a vízen. Sőt, ha valaki belepottyan a tengerbe, akkor azt addig taszigálják, míg legalább egy zátonyba meg tud kapaszkodni.
6. végül pedig azért, mert itt a lehet a legjobbakat enni. Ez mondjuk az egész országról elmondható nagy általánosságban, de a breton ételek nekem különösen ízlenek, és szerintem itt a legolcsóbbak is az éttermek.
Itt megragadnám az alkalmat, hogy lefektessek egy alapszabályt, vagy ha nem is szabályt, de adjak egy általánosan érvényes jó tanácsot azok számára, akiket egyszer majd Franciaország vidéki kisvárosaiba vet a jósorsa, és akik szeretnének jókat enni. Ez a tanács pediglen az, hogy ott és azt egyél, ahol és amit a nép eszik. A puccos éttermek is finomak meg minden, sőt még a belvárosi turistacsalogató éttermekben sem csalódhatol nagyot, de az igazán-igazán első osztályú élelmezést olyan helyen kapod, ami mondjuk két-három utcával arrébb van, mint a belváros, ahol feltűnően sok helyinek látszó férfiember sertepertél, és ahol egyáltalán nincs is étlap, vagy legfeljebb csak krétával van kiírva egy táblára, hogy mi a napi ajánlat (plat du jour, általában max 2-3 étel van kiírva). Oda csak üljél be, és hagyd hogy a felszolgáló csak úgy ránézésre kezdje eléd hordani az étkeket, az előételnek szánt friss baguette-től, normandiai vajtól és salátatáltól kezdve, egészen a desszertig és sajtig. Ezek általában olyan éttermek, amit egy család működtet, sok generációs családi receptek alapján főznek, és fillérekbe kerül.

Ennyi jutott most az eszembe.