2007. április 1., vasárnap

Bretagne II.

Másnap, mivel a betervezett látnivalók mindegyike 50 km-es körzetben volt St. Malohoz képest, fontossági sorrendet állítottunk föl, és mivel én vagyok a fontosabb a családban, meg a szebb is, így egyhangúlag én választhattam az aznapi programot illetően. Nekem pedig maga St. Malo és egy igazi világítótorony megtekintése volt a legfontosabb, így az Emberkém nagy bölcsen a Mont Saint Michelt szerdára halasztotta.
Nekivágtunk hát bejárni St. Malot, azaz pontosabban szólva az Intra Murost, ami a szűkebb értelemben vett St. Malo, a fallal körülkerített, félszigetre épített óváros. Ami körülötte van a parton, az csak az agglomerálódott szomszédság, és bár gyönyörű meg minden, engem mégis inkább a kalózváros érdekelt igazán.
Illetve elnézést, nem kalózváros, hanem korzárok városa, mert ha azt mondod egy maloinak hogy pirate, akkor azonnal pofánvág. A corsaire (korzár) az nem kalóz ugyanis, hanem "szabadharcos", hogy Hetty néni szavaival éljek a Váratlan Utazásból. Valójában pedig csak egy hitelesített rabló, aki királyi engedéllyel támadja meg az ellenséges hajókat, fosztja ki, és öldökli halomra a legénységet háború idején, csak éppen mindezt teszi nem a Királyi Tengerészeti Gyalogság... ööö...Óceáni Hadsereg vagy mi a fene kötelékében, hanem csak úgy külön királyi engedéllyel. A lényegét tekintve tehát mégiscsak kalózok, csak nem azok a mesebeli félszemű, falábú, kampókezű "...jóhóhó, meg egy üveg rum"-szagú aranyfülbevalós* kalózok, hanem azok a romatikus regénybéli hősök, akik tetőtől talpig igazi férfiak, és bármikor hajlandók az életüket áldozni egy bajbajutott szépséges szűz biztonságának oltárán, de az nem szokott megtörténni, hanem inkább beleszeretnek, kimentik minden kalandos hacacáréból és elveszik feleségül.

Ez a város nemcsak bizsergetően gyönyörű, hanem olyan izgalmas történelmileg, hogy csupa libabőr lettem, ahogy olvastam a történetét. Az ember szinte érzi, hogy rátelepszik a történelem, és ahogy sétáltunk az utcáin, a városfalon körbe, a parton, meg A Nagy Bé-n, láttam magam előtt St. Malot fénykorában, mikor még olyan férfiúk mászkáltak benne, mint Jacques Cartier, Chateaubriand, Maupertuis, La Bourdonnais vagy Robert Surcouf.

A várost még a VI. században alapította egy walesi szerzetes, és létrehozta a st. maloi püspökséget, de kalózvárossá csak a 15-16. század folyamán vált. Lakói a legkeményfejűbb franciallenes és britellenes bretonok voltak még bretagne-i mértékkel mérve is, és ebben az elszánt harcban egészen odáig mentek, hogy 1590-94-ig egyszerűen független állammá nyilvánították St. Malot, azzal a jelszóval, hogy ők "Ni Français, ni Breton, Malouin suis".

Temérdek ilyen-olyan okból híressé vált vagy elhíresült ember származott St. Maloból, felfedezők, korzárok(nemkalózok), írók, államférfik, és tudósok, akik közül a kedvenceim nekem talán Cartier, Surcouf és Chateaubriand (1768-1848).
Az utóbbira nem akarok sok szót vesztegetni, nagy ember volt, szeretjük. A francia romanticizmus egyik legnagyobb alakja, író, politikus, diplomata, St. Maloban született, és végrendelete értelmében oda is temették el. Itt egy versrészlet róla, beszéljen helyettem:

Lázáry René Sándor: Plágium (részlet)

Szegény beteg René
Szegény beteg René,
Ki túltett minden abbén,
Saint-Malóban pihen...
Kis szigeten... A Nagy Bén!
Körötte bőg, zokog
Torzonborz óczeán...
Be ritka lelke volt -
Rideg sznob porczelán!
Érette szirti szél
Zúg, síratót rian -
Megboldogult a bús,
Finom Châteaubriand!
Megszólítám: "Druszám,
Châteaubriand René!
Sírkertje túl zajos...
Valódi hant?... S Öné?"
"Elmúlhat Saint-Malo,
De nem Châteaubriand!"
"De hátha... Mégis... Egyszer..."
"Ne mondd!... S akkor mi van?...
Rostélyost falj, te taknyos,
Zabálj satóbriant!...
S emlékezz Rám dicsőn,
Hisz ez valódi hant!"
Szétmállóban René,
Ki túltett minden abbén!
Saint-Malóban rohad...
Kis szigeten... A Nagy Bén!
Saint-Malo, 1882 júliusában vakácziózván
Bretagne ködös vidékén


Jacques Cartier-t (1491-1557) több okból is szeretjük. Nem éppen ő fedezte föl Kanadát, de mindenesetre hozzá köthető a terület elnevezése. I. Ferenc francia király (őt is nagyon szeretjük) megbízásából vezetett felfedező expedíciókat az új földrész felé hogy megkeresse a nyugati átjárót Kína felé, de aztán mivel nem találta meg, inkább feltérképezte Kanada egy részét, összebarátkozott indiánokkal, és telepeket hozott létre azokon a földeken, amiket a korona nevében francia területekké nyilvánított. Ehhez ugyan az indiánoknak is lett volna egy-két szavuk, de akkor beléjükfojtották volna a szuszt. Amiért viszont a legjobban szeretjük Cartier-t az az, hogy ő fedezte föl elsőként Eduárd Herceg szigetét, ami a szívünk csücske, és azt írta róla, hogy "az elképzelhető leggyönyörűbb földterület", és ebben abszolúte egyetértünk vele.

Robert Surcoufot (1773-1827) már önmagáért is szeretjük. Ő nekem a korzár etalon, nikknevén a Korzárok Királya, rögtön a Vörös Kalóz után következik (J.F.Cooper) a kedvenceim sorában, akibe még kislánykoromban szerettem bele, és azóta is gyengéden gondolok rá, csak már nem akarok elveszni az óceánon egy lélekvesztőben, hogy könnyebben rámtalálhasson, és utána elvehessen feleségül.
Sorcouf annyira menő volt a maga korában, hogy még Napóleon is lecimbizett vele, bárói címet adományozott neki, meg külön engedélyt a kalózkodásra (így készül a korzár a kalózból), és mára már egyenesen St. Malo védjegyének számít. A fogadó tulajdonosa, ahol megszálltunk, Surcouf ötödik generációs leszármazottja, ami a megfelelő dokumentumokkal be is bizonyított, de ha nem is igaz, akkor is jó elképzelni, úgyhogy attól kezdve lakonikusan csak a Piratusnak neveztük, és ha kalózpillantással ölni lehetne, akkor ott nyugodnánk már békésen a kalózmanoir kalózparkjának egy eldugott kalózsarkában, de így csak türelmesen kioktatott minket a korzár és kalóz közti alapvető különbségekről.

*Nótformí: Állítólag azért volt az összes matrózok, és matrózokból lett kalózok stb. fülében arany fülkarika, mert a brit haditengerészet kötelékében szolgált minden egyes tengerésznek alanyi jogon járt annyi pénz, melynek az értékéből egy esetleges hajótörés vagy egyéb baj esetén a civilizált világ vagy az aktuális gyarmati birodalom bármelyik részéről haza tudjanak menni Angliába. Mivel tudták, hogy tengerészre ezt az összeget pénz formájában bízni nem lehet, mert vagy elissza vagy elnőzi vagy ellopják tőle, kézenfekvő megoldás volt valahogyan a cimpájukba építeni állandóra, mert azt csak a fülével együtt bírta volna elveszteni... amire nyilván így is volt példa, ha szerencsétlenségére nem éppen barátságos népek földjére vetette egy hajótörés.
.

folyt. köv.

2 megjegyzés:

Kriszta írta...

Képzeld Mamzell, ma jutottam először odáig, hogy elejétől elolvassam a blogodat! Épp itt tartok.
Imádom :D Olyan jókat röhögök! És hogy hogy van erre időm? Hja kérem, a gazdasági válság... :S
Szóval, ha azt látod, hogy valaki egész nap itt lóg, az én voltam :D
Na, mentem haza.

negyvenketto írta...

Ma este megint előrőlblogodolvasást tartok, és akkor ezúton szeretném megkérdezni, hogy ugye a St Maloi fagyit megkóstoltátok????!! A legjobb a világon!