Bejegyzések
Rájöttem, hogy tartozom még egy Bretagne fordulóval, úgyhogy most bepótolom a mulasztást.
Szóval a nem-tudom-hanyadik napon arra ébredtünk, hogy tejfölköd. Nem tej, nem tejszín, nem joghurt vagy kefír, nem is aludtej, hanem szabályos tejfölsűrűségű köd, sőt még a normandiai krémsajtot is meg merném kockáztatni, de camambert-ig azért nem mennék el. Le is fotóztuk, a képen egyébként én is rajta vagyok a manoir szépséges kertjében, amint egy hatalmas cédrusfa törzsét szeretgetem lelkesen, az Emberkém meg három méterre állt tőlem a géppel.
Az orvosabbik felemnek erre a látványra még az élettől is elment a kedve, nemhogy a mont saint-micheli kirándulástól, engem viszont letaglózott a őrjöngő lekiismeretfurdalás, hogy eddig csak oda mentünk ahová én akartam, ő meg szegénykém már napok óta a Mont Saint-Michelről beszél, azt most tessék itt ez az átláthatatlan trutyi a levegőben, és kalózházigazdánk szerint egész nap ilyen is marad, mert a parti ködnek itt bretagne-ban nem szokása csak úgy sitty-sutty feloszlani, mint ahogy azt a kevésbé óceánparti területeken, pölö Magyarországon megszokhattuk.
Rövid tanakodás után azért mégis indulót fújtunk, és elhatároztuk, hogy legfeljebb majd igazán-igazán közel megyünk a falakhoz, és megnézzük azt a nyüves kolostort ha kell téglánként, ha már egyszer odaépítették a tenger közepére. Végül aztán olyan jókedvünk kerekedett, hogy teljes hangerővel bömböltük a rádióval a Walking on Sunshine-t, miközben harminccal poroszkáltunk óránként, ködlámpával és minden egyéb elképzelhető fényjelzés alkalmazásával, kvázi mozgó világítótoronyként funkcionálva.
Érdekes módon mire a célunk ötkilométeres vonzáskörzetébe érünk, a köd is észrevétlenül elkezdett fölszakadozni, az Emberkém szerint biztosan azért, mert Mont Saint-Michel közigazgatásilag már Normandiához tartozik, és ilyen módon nem vonakoznak már rá a bretagne-i általánosan kötelező időjárási szabályok. De akármiért is javult a ködhelyzet, a későbbi események tükrében színtiszta szerencsének könyveltük el, ugyanis nem sokkal Pontorson után egy kisebb birkanyáj (olyan 400-500 példány) tévedt az útra, ami őket zavarta a legkevésbé. Egy "Vigyázz! Birkaveszély!" táblából aztán rájöttünk, hogy ez általános, mondhatni normális napi rutinjuk nekik, és tulajdonképpen mi tévedtünk véletlenül az ő területükre. Egy birkamama a legteljesebb leki nyugalommal szoptatta meg csemetéjét a két sávot elválasztó vonalon állva, a többiek meg engedelmesen pózoltak a turisták kamerái előtt, vagy megreggelizték az út melletti zamatos fűcsomókat, biztosítandó a szükséges ólommennyiséget birkaszervezetük számára.
Mikor megláttam, már kezdtem kapisgálni, hogy miért nyilvánította az UNESCO a világörökség részévé Mont Saint-Michelt, ezt az árapály-síkságon lévő gránitsziklaszigeten épült 8. századi kolosort, amit dagály idején egészen körbevesz a víz, apálykor viszont körbe lehet sétálni az egészet gumicsizmában, és a csizma sarkával mindenféle hatalmas írásokat lehet karcolni a homokba, amin a fönt kukkoló turisták remekül szórakoznak. Aztán bent már egészen biztosan tudtam, hogy ha egy mód van rá, akkor megveszem és beköltözöm az egyik fazsindelyes-favázas középkori házikóba, és kulcslyukakat meg kilincseket fogok gyűjteni, meg olyan kis kovácsoltvas izéket a falakról, amiknek semmi különösebb funkciójuk nincs, csak úgy jól néznek ki. Az első képeslapárusnál az is világossá vált, hogy nem csak én vagyok ilyen ajtó és cégérfixált, így a köd ellenére is hozzájutottam jó minőségben egy halom képhez, amit máskülönben az Emberkémnek kellett volna lefotózni egyenként. Ettől a ténytől úgy megkönnyebbült, hogy önként a rendelkezésemre bocsátotta pénztárcája egész tartalmát, pedig tudva tudja, hogy engem nem szabad erőskezű felügyelet nélkül beengedni egy poster/artprint boltba, mert egyszerűen elmegy a józan eszem. Lehet, hogy ez aztán eszébe is jutott, amíg kint ténfergett, de mindegy is, mert amikor újra találkoztunk, már az alábbiakon felül birtokomban volt fél tucat Gaëlle Boissonard, és megvettem mindhárom Steinlen reprintet, amit már ezer éve kerestem a leendő dolgozószobám dekorációjához.
(Így is hős vagyok, mert a másik nagy szenvedélyemet, a vörösréz kuglóf-, és pudling-formák begyűjtését sikerült leküzdenem, ami mondjuk nem is volt olyan nehéz, mert 32 eurost egy hét centi átmérőjű pudlingformáért semmilyen körülmények között nem vagyok hajlandó kiadni, még akkor sem, ha kézzel kalapálták formára)
Szóval a nem-tudom-hanyadik napon arra ébredtünk, hogy tejfölköd. Nem tej, nem tejszín, nem joghurt vagy kefír, nem is aludtej, hanem szabályos tejfölsűrűségű köd, sőt még a normandiai krémsajtot is meg merném kockáztatni, de camambert-ig azért nem mennék el. Le is fotóztuk, a képen egyébként én is rajta vagyok a manoir szépséges kertjében, amint egy hatalmas cédrusfa törzsét szeretgetem lelkesen, az Emberkém meg három méterre állt tőlem a géppel.
Az orvosabbik felemnek erre a látványra még az élettől is elment a kedve, nemhogy a mont saint-micheli kirándulástól, engem viszont letaglózott a őrjöngő lekiismeretfurdalás, hogy eddig csak oda mentünk ahová én akartam, ő meg szegénykém már napok óta a Mont Saint-Michelről beszél, azt most tessék itt ez az átláthatatlan trutyi a levegőben, és kalózházigazdánk szerint egész nap ilyen is marad, mert a parti ködnek itt bretagne-ban nem szokása csak úgy sitty-sutty feloszlani, mint ahogy azt a kevésbé óceánparti területeken, pölö Magyarországon megszokhattuk.
Rövid tanakodás után azért mégis indulót fújtunk, és elhatároztuk, hogy legfeljebb majd igazán-igazán közel megyünk a falakhoz, és megnézzük azt a nyüves kolostort ha kell téglánként, ha már egyszer odaépítették a tenger közepére. Végül aztán olyan jókedvünk kerekedett, hogy teljes hangerővel bömböltük a rádióval a Walking on Sunshine-t, miközben harminccal poroszkáltunk óránként, ködlámpával és minden egyéb elképzelhető fényjelzés alkalmazásával, kvázi mozgó világítótoronyként funkcionálva.
Érdekes módon mire a célunk ötkilométeres vonzáskörzetébe érünk, a köd is észrevétlenül elkezdett fölszakadozni, az Emberkém szerint biztosan azért, mert Mont Saint-Michel közigazgatásilag már Normandiához tartozik, és ilyen módon nem vonakoznak már rá a bretagne-i általánosan kötelező időjárási szabályok. De akármiért is javult a ködhelyzet, a későbbi események tükrében színtiszta szerencsének könyveltük el, ugyanis nem sokkal Pontorson után egy kisebb birkanyáj (olyan 400-500 példány) tévedt az útra, ami őket zavarta a legkevésbé. Egy "Vigyázz! Birkaveszély!" táblából aztán rájöttünk, hogy ez általános, mondhatni normális napi rutinjuk nekik, és tulajdonképpen mi tévedtünk véletlenül az ő területükre. Egy birkamama a legteljesebb leki nyugalommal szoptatta meg csemetéjét a két sávot elválasztó vonalon állva, a többiek meg engedelmesen pózoltak a turisták kamerái előtt, vagy megreggelizték az út melletti zamatos fűcsomókat, biztosítandó a szükséges ólommennyiséget birkaszervezetük számára.
Mikor megláttam, már kezdtem kapisgálni, hogy miért nyilvánította az UNESCO a világörökség részévé Mont Saint-Michelt, ezt az árapály-síkságon lévő gránitsziklaszigeten épült 8. századi kolosort, amit dagály idején egészen körbevesz a víz, apálykor viszont körbe lehet sétálni az egészet gumicsizmában, és a csizma sarkával mindenféle hatalmas írásokat lehet karcolni a homokba, amin a fönt kukkoló turisták remekül szórakoznak. Aztán bent már egészen biztosan tudtam, hogy ha egy mód van rá, akkor megveszem és beköltözöm az egyik fazsindelyes-favázas középkori házikóba, és kulcslyukakat meg kilincseket fogok gyűjteni, meg olyan kis kovácsoltvas izéket a falakról, amiknek semmi különösebb funkciójuk nincs, csak úgy jól néznek ki. Az első képeslapárusnál az is világossá vált, hogy nem csak én vagyok ilyen ajtó és cégérfixált, így a köd ellenére is hozzájutottam jó minőségben egy halom képhez, amit máskülönben az Emberkémnek kellett volna lefotózni egyenként. Ettől a ténytől úgy megkönnyebbült, hogy önként a rendelkezésemre bocsátotta pénztárcája egész tartalmát, pedig tudva tudja, hogy engem nem szabad erőskezű felügyelet nélkül beengedni egy poster/artprint boltba, mert egyszerűen elmegy a józan eszem. Lehet, hogy ez aztán eszébe is jutott, amíg kint ténfergett, de mindegy is, mert amikor újra találkoztunk, már az alábbiakon felül birtokomban volt fél tucat Gaëlle Boissonard, és megvettem mindhárom Steinlen reprintet, amit már ezer éve kerestem a leendő dolgozószobám dekorációjához.
(Így is hős vagyok, mert a másik nagy szenvedélyemet, a vörösréz kuglóf-, és pudling-formák begyűjtését sikerült leküzdenem, ami mondjuk nem is volt olyan nehéz, mert 32 eurost egy hét centi átmérőjű pudlingformáért semmilyen körülmények között nem vagyok hajlandó kiadni, még akkor sem, ha kézzel kalapálták formára)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése