Dosztojevszkij

Ha magam is regényhősnő lennék, akkor ezt az Ismeretlen Nevű Álmodót nagyon tudnám szeretni:

"A házak is ismerőseim. Mikor megyek, mendegélek, mintha mindegyik elém szaladna az utcán, rám néz valamennyi ablakával, majdhogy azt nem mondja: "Jó napot! Hogy érzi magát? Hála istennek, én is egészséges vagyok, és májusban még egy emeletet építenek rám", vagy: "Hogy és mint? Engem holnap tatarozni kezdenek", vagy: "Én majdnem leégtem, borzasztó ijedtség volt" és így tovább. Vannak közöttük kedvenceim, vannak közeli barátaim; egyikük a nyáron építésszel akarja gyógykezeltetni magát. Feltett szándékom, hogy mindennap útba ejtem, és megnézem, nem kúrálják-e agyon valamiképp, isten őrizze szegényt! Sosem fogom elfelejteni egy elragadó, világos rózsaszín kis ház esetét. Olyan bájos kőházacska volt, olyan nyájasan nézett rám, olyan gőgösen nézett otromba szomszédaira, hogy örült a szívem, valahányszor elmentem előtte. A múlt héten megyek az utcán, s amint ránézek barátomra, egyszerre csak panaszos kiáltást hallok: "Ó, jaj, sárgára fognak festeni!" Gonosztevők! Barbárok! Nem kíméltek meg semmit: sem az oszlopokat, sem a párkányokat, és a barátom olyan sárga lett, akár egy kanárimadár. Láttára majd elöntött az epe, úgyhogy kis híján én is sárgaságba estem, és még most sincs erőm ahhoz, hogy meglátogassam szegény elcsúfított barátomat, a házat, amelyet a Mennyei Birodalom színére festettek."

(Fjodor Mihaljovics Dosztojevszkij: Fehér éjszakák)