Jönnek-mennek a frontok...

Az időjárás mostmár eldönthetné mit akar, mert a migrénem nem bírja elviselni természetanyánk asszonyi szeszélyeit.

Múlt héten még nem volt áram a brutál hó- és szélviharok miatt, ma meg egy könnyű tavaszi vászonnadrágban és rövidujjú pólóban mentem a boltba, és így is azt hittem, hogy menten megüt a hőguta. Hol itt a következetesség, kérem?

Dudor nagyon örül a tavasznak, egész megkótyagosodott tőle, és miután láttam, hogy már egy órája a terrárium üvegére nyomott orral bámulja a szekrényen kicsit távolabb képződött napcsíkot, kicsit kitettem őt napozni az ablakpárkányra. Először teljes bódulatban körbenyargalta (afféle teknőctempóban persze) a dobozkáját, aztán a legnaposabb helyen leheveredett, teljes hosszukban kinyújtotta a lábacskáit a négy világtáj minden irányába (az darabonként olyan három centit jelent) mint egy kisbéka, becsukta a szemét (szerintem még mosolygott is), és nem mozdult többet.
Egy idő után azt hittem, hogy mostmár tényleg meghalt (folyton ettől rettegek), de kiderült hogy csak elaludt, vagy netán átváltott akkumulátor-töltés üzemmódra, mert a terráriumában ugyan három különböző lámpa is modellezi neki a napsütést (1 melegítős + kétféle UVB lámpa), azért Napocskával egyik sem vetekedhet. Alig várom, hogy úgy igazán kitavaszodjon végre, amikor már a föld is eléggé átmelegszik majd, akkor minden hétvégén elmegyünk piknikezni, a Dudoromat meg kicsapjuk a rétre legelni, hadd zabálja tele magát fűvel meg pittypanggal.

Most azonban, hogy láttam őt így plecsniszerűen kiterülve békésen hortyogni, új aggodalommal szaporodott a Dudor-féltő mániáim sora: azt kell hinnem, hogy vagy a Dudor nem termett túlélésre, vagy én öltem ki belőle az önvédelmi ösztön csíráját is a sok babusgatással, mert olyan mélyen aludt, hogy simán a háta mögé settenkedhettem volna, és leharaphattam volna az egyik lábát, ha történetesen ragadozó lennék, nem pedig a mamája. Így beértem egy kis lábacskabirizgálással, de meg se moccant, pedig amikor idekerült olyan félős volt, hogy már akkor behúzta minden porcikáját a páncéljába, ha csak közelítettem hozzá a kezemmel, akár aludt, akár nem.
Lehet hogy néha meg kéne támadnom vagy ilyesmi. Ezek a teknőcök 60-80 évig is elélhetnek, ki fog gondoskodni róla, ha én már nem leszek? Lehet hogy visszaküldik a vadvadonba, és ott nem marad sokáig életben egy olyan teknőc, aki nem fél!