A huszonharmadik órában...

Nem tudok napirendre térni a szomszéd dolga fölött, nagyon megrázott, amióta elvitték csak bőgök mint egy pisis. Rettenetes lelkiismeretfurdalásom van, hogy miért nem figyeltem oda jobban, és hogy még én mérgelődtem amiért felébresztett, pedig egy ember haldoklott közvetlenül mellettem. Ha nem kezd el éjjel is zörögni, akkor eszünkbe sem jutott volna értesíteni bárkit is, vagy egyáltalán kifürkészni, hogy honnan jön a zaj. Mert amíg csak délután és este csinálta, addig ejnyebejnyéztünk, de arra se vettük a fáradságot, hogy kilépjünk a folyosóra utánanézni, pedig odakint rögtön egyértelmű lett volna, hogy egy olyan lakásban zörögnek, ami már látszólag hetek óta le van zárva. Nem is feltételeztem hogy ott bent egy ember ül magányosan, a romjain. Ha nem kezd éjjel zörögni, akkor lehet hogy még eltelik pár nap, és csak a hullájára törtük volna rá az ajtót. Vagy ha nem jön közbe ez a kis baleset a lábammal, akkor korábban kezdünk el lakást nézni, már rég el is költöztünk volna innen, és most egy töküres lakás mellett csörgethette volna az üvegeit.

Borzalmas egy világban élünk, ha ilyen magányos emberek nem kapnak semmi segítséget a másiktól. Erre az emberre hónapokon át a kutya se nyitotta rá az ajtót, hogy hol vagy?, jól vagy?, segíthetek-e valamiben?. Lehet hogy valami tragédia érte, vagy orvosként elnézett valamit, és nem bírta feldolgozni. Soha nem volt rá semmi panasz, ő nem az a dühöngő közveszélyes alkoholista volt, mindig olyan tip-top úriember benyomását keltette, közben meg lehet hogy belül majd' meghalt a magánytól és a kétségbeeséstől. Az ilyenek nem pusztán az ivás öröméért isznak. Rugosta az üvegeket. Naés? Lehet, hogy ez volt az ő segélykiáltása. Ha nem teszi, itt hal meg a fal másik oldalán, egy méterre a karosszéktől, amiben hímezni szoktam, meg olvasgatni.
Én kimondottan emberkerülő típus vagyok, de amikor egyetem alatt másfél évig egyedül laktam egy albérletben, néha bizony rám telepedett az elhagyatottság, a magány érzése, pedig nekem barátaim vannak, szerető szüleim. Szegénynek itt meg mellettünk senkije se volt, senkije sincs, rajtunk kívül senkit nem érdekelt, hogy életben van-e még. Ezen a hétvégén a lelkemet is kiaggódtam, egész hétvégén nem zajongott, a doki minden este az ajtóban toporogott míg be nem sötétedett, aztán rohant ki az udvarra megnézni, hogy a redőnye rései közül szűrődik-e ki egy kevés fény, hogy tudjuk, legalább mocorog-e még odabent. Amikor ma éjjel megint felrúgott egy halom üveget, hát komolyan, én úgy örültem neki, mintha egy rég nem látott barátomat üdvözöltem volna.

A doki olyan gyakran meséli, hogy szinte minden napra akad egy-egy betege, akitől ha megkérdezi, hogy volt-e ilyen-olyan betegség a családjában, csak a vállát vonogatja, és azt feleli, hogy náluk senki senki sem tartja a kapcsolatot a másikkal, vagy hogy elváltak a szülei, és nem tud semmit az apjáról, vagy hogy az anyja gyerekkorában elhagyta, és intézetben nőtt fel, és ezek nem fiatalok, hanem 40-50 éves emberek. Ez lenne a tolerancia, a szabadság világa? Hát nekem ez nem kell.


Azért imádkozom, hogy rendbe jöjjön még az élete, nagyon drukkolok neki. Nincs már harag bennem csak nagy-nagy szánalom, és úgy érzem, hogy nagyon szeretem, bárcsak megtalálná a nyugalmát, és boldog lenne egyszer :-(