mondat egy Hősbátorról...

Az úgy volt, hogy ma ebéd után elmentünk a gombamúzeumba, ami tulajdonképp egy hatalmas barlang (remek hely, majd mindjárt teszek fel képeket), és az egyik fordulóban eltévedt madárkára bukkantunk, aki már teljesen ki volt merülve a sok bóklászástól, nem tudom mikor tévedhetett be, de már repülni sem bírt, csak szaladt-szaladt ahogy a lába bírta, és AKKOR hirtelen beleesett az egyik kis barlangi tóba, aminek olyan magas volt a pereme, hogy nem tudott kimászni, csak csapkodott a szárnyával meg fulladozott, és én ettől teljesen pánikba estem, de a doki cseppet sem, nem bizony, ő nem kezdett el sikoltozva hadonászni, meg kétségbeesetten forogni a tengelye körül, mint egyesek (én), nem bizony, ő higgadttan és megfontoltan felmérte a helyzetet, majd cselekedett: egyetlen ugrással átvetette magát a védőkorláton, belenyúlt a vízbe, és kihalászta a madárkát, igazából megmentette az életét, olyan fantasztikusan viselkedett, mint egy tűzoltó, én meg csak lelkendezve pattogtam le-föl, mint a nikkelbolha, és gyorsan kimasíroztunk vele a napfényre, a zöld gyepre. Hát ilyen férjem van nekem!