Nem vagyok ott, hanem itt vagyok, és mégis ott lévős hangulatom van.
Egész pontosan otthonlógós munkaszünetinapos délutánérzésem van.
Pedig itt nincs munkaszüneti nap, az Enyémkém dologzik, és este lesz még egy továbbképzése is, ahol rezidenseket képez majd tovább, úgyhogy feltehetően hosszúra nyúlik ez a tinglitangli érzés máma. Dolgoznom kéne, de nem birok, folyton úgy érzem hogy csöndbe kell lenni, mint gyerekkoromban mindig, amikor az apukám az ünnepi ebédtől megcsömörlötten délutáni szundizott, és csak akkor lehetett megint megszólalni, amikor begyógyult szemekkel, kócosan, egyik kezében a kispárnájával, másik kezében a macijával kijött a nappaliba, és bekapcsolta a tévét. Igen, az apukám. A fő-fő herrdirektor maga.
Szóval most leginkább csak nesztelenül sertepertélek a lakásban, meg blogszörfölök, meg percről percre frissítem a indexet, és különféle zeneszámokat próbálok a megfelelő pillanatban elindítani ahhoz, hogy ez a figura itt, a Konrád, pont ütemre táncikáljon: