Nikon Coolpix L12

Hát az emberkém végre engedett az intenzív fülrágásnak, és spendírozott ránk családilag egy új fényképezőgépet, úgyhogy új korszak virradt a Loire-völgyre. Szombaton elmentünk kipróbálni a kicsikét Chambord-ba, de a régit is elvittem magammal, csak hogy megdönthetetlen bizonyítékkal szolgáljak annak ócskaságát illetően, és voila! ugyanaz a téma, ugyannabból a szögből ugyanabban a percben. Van azért egy kis minőségi különbség, mi? Nem tudom, hogy ez a gép fotós berkeken belül milyen kategóriának számít, de szerintem nagyon gusztusos kis fotókra képes. Most aztán majd újra járhatjuk végig az összes helyet ahol az elmúlt másfél évben jártunk, meg a násztúrát is, hogy élvezhető képi emlékeket hagyhassunk az következő generációra.
Ami az epret illeti, tudom hogy standard fotótéma, de most éppen ez volt kéznél, hogy gyakoroljam a közeli felvételeket, és azt kell mondjam, roppant tehetséges vagyok...

Új - Régi

Gasztroblog

Mára már az egyoldalú táplálkozás félreérthetetlen jelei mutatkoznak mindkettőnkön, de hát nincs mit tenni, ha spárga és eper szezon van akkor spárgát és epret kell enni, frissen a piacról.

A spárgát provance-i módra megpárolva, olvasztott vajjal, fokhagymás ropogós baguettel vagy pain de campagne-al esszük könnyű vörösborral reggel-délben-este, desszertnek pedig vérpiros és mézédes epret tejszínhabbal.

Tudom, hogy ez nem mehet már így sokáig, és el is döntöttem, hogy holnaptól ráállunk a gombára és egyéb zöldségekre, és gyömbérteában áztatjuk elgyötört bensőnket, de ma találtam egy ígéretes receptet a Macikonyhán, amit nyomban ki is próbálok, újjabb fricskát adva a kalóriáknak.

Ma az isiben megtudtam, hogy rémes marseilles-i kiejtéssel beszélem a franciát. Nem tudom pontosan, hogy ez a kijelentés minek lett szánva, de szerintem egy célját tévesztett sértés lehet. Nálam ugyanis lélegzetellálító bókszámba megy, ha valaki szerint már legalábbis Franciaországon belüli az akcentusom. De azért megpróbálok csiszolni rajta, ígérem.

Emlékeztetőül

Mademoiselle! Soha többet ne menj az új cipődben kirándulni! Nem számít, hogy almavirág-hímzett balett topán, csak gondolj a vízhólyagra a sarkadon!

Narkisszosz

...és amikor hazafelé tartottunk az étteremből, lehajtotta a napellenzőt, percekig szemlélte magát elmerülten a sminktükörben, majd megszólalt:

- Hát azért szép vagyok.

A férjem.

Aztán kicsit később még nagyvonalúan hozzátette:
- Különben te is szép vagy...
Mázli, hogy megütöm a mértéket.

Azt hallottam,

hogy tegnap esett a hó valahol Magyarországon. Ejha! Itt meg már szinte júliusi a káni-kula (ha ezt a szót külön ejtem ki, olyan fura a hangzása. Kíváncsi lennék az etimológiájára.).

Az nyelveknek tudásiról, deuxième partie

Tegnap késő este hirtelen megcsörrent a telefon. A vonal másik végén egy ismeretlen férfihang jelentkezett tört magyarsággal, és a Danit kérte. Vagy egy órán keresztül tartott a beszélgetés, mely során kiderült, hogy az úriember egy '56-os magyar, azaz jobban mondva a szülei azok, mert ő csak hatéves volt mikor eljöttek az országból. Ő már itt nőtt fel, itt járt egyetemre, repülőtervező mérnök lett, majd később magánorvosi klinikák igazgatójaként dolgozott több kórházban is, és most Nizzában él. Véletlenül belefutott az egyik cikkbe, amit a Daniról írtak, roppant megörült a földinek és nyomban kiderítette a számunkat, hogy felvehesse velünk a kapcsolatot. Olyan jól esett neki magyarul beszélgetnie, hogy folyton azt bizonygatta, hogy nem felejtette még el, de minduntalan belezavarodott saját magába és olyankor átváltott franciára, a férjem pedig, udvarias ember lévén, szintén váltott.
Én egy idő után meguntam hallgatózni, gondolván majd úgyis elmeséli utána az egész beszélgetést, ezért bementem a szobába olvasni, és becsuktam az ajtót. Emiatt aztán már nem hallottam tisztán a szavakat, csak a Dani hangját, és egyszercsak arra figyeltem fel, hogy pusztán a morajból meg tudom különböztetni, hogy éppen milyen nyelven beszél. Nagyon érdekes volt. Eddig csak filmekben hallottam ilyet, mikor a főszereplő hirtelen egy idegen nyelven szólalt meg, és azt hittem, hogy valamit machináltak a hanggal és azért olyan más, de nem. Mindig mikor átváltott franciára, teljesen más hangszínen szólalt meg, más volt a hangsúly, a nyelvi gesztusok még a hangmagasság is. A magyar jóval halkabb, tompább, lassabb megfontoltabb, tagoltabb, míg a francia kicsit hangosabb, magasabb, gyorsabb, élesebbek a hangsúlyváltások, de egyes szavak sokkal elnyújtottabbak.
A magyarban minden érzést-kérdést külön szóval fejezünk ki, de a franciában rengeteg olyan szófordulat, kifejezés van, amit ha már más hangsúllyal mondunk, teljesen mást jelent. Az egyik ilyen kedvenc szerkezetem a ça va, mely pusztán a hangsúlytól, arcmimikától, és testbeszédtől függően jelentheti a következőket:

- jól vagy?
- jól vagyok
- hát... megvagyok
- és te jól vagy?
- igen, jól vagyok
- szóval minden rendben?
- igen minden rendben...
Az isiben aztán ezek a jelentések még kiegészülnek az "ez így érthető?"-vel, az "igen, teljesen érthető"-vel vagy a "nagyjából érthető"-vel, és ez nekem nagyon tetszik. Mademoiselle szereti az ilyesmiket...

A Dönci

ma megkapta a vadonatúj francia rendszámát és forgalmi engedélyét, úgyhogy most nagyon nagyra van magával. Az utóbbi időben úgyis nagyon fejébe szállt a francia benzingőz, franszia allűröket vett fel, és mostmár a kipufogója is franszia akcentussal pufog ki, a kis turista kocsilányok meg bomlanak a érte...

Bretagne IV.a.

Rájöttem, hogy tartozom még egy Bretagne fordulóval, úgyhogy most bepótolom a mulasztást.
Szóval a nem-tudom-hanyadik napon arra ébredtünk, hogy tejfölköd. Nem tej, nem tejszín, nem joghurt vagy kefír, nem is aludtej, hanem szabályos tejfölsűrűségű köd, sőt még a normandiai krémsajtot is meg merném kockáztatni, de camambert-ig azért nem mennék el. Le is fotóztuk, a képen egyébként én is rajta vagyok a manoir szépséges kertjében, amint egy hatalmas cédrusfa törzsét szeretgetem lelkesen, az Emberkém meg három méterre állt tőlem a géppel.
Az orvosabbik felemnek erre a látványra még az élettől is elment a kedve, nemhogy a mont saint-micheli kirándulástól, engem viszont letaglózott a őrjöngő lekiismeretfurdalás, hogy eddig csak oda mentünk ahová én akartam, ő meg szegénykém már napok óta a Mont Saint-Michelről beszél, azt most tessék itt ez az átláthatatlan trutyi a levegőben, és kalózházigazdánk szerint egész nap ilyen is marad, mert a parti ködnek itt bretagne-ban nem szokása csak úgy sitty-sutty feloszlani, mint ahogy azt a kevésbé óceánparti területeken, pölö Magyarországon megszokhattuk.
Rövid tanakodás után azért mégis indulót fújtunk, és elhatároztuk, hogy legfeljebb majd igazán-igazán közel megyünk a falakhoz, és megnézzük azt a nyüves kolostort ha kell téglánként, ha már egyszer odaépítették a tenger közepére. Végül aztán olyan jókedvünk kerekedett, hogy teljes hangerővel bömböltük a rádióval a Walking on Sunshine-t, miközben harminccal poroszkáltunk óránként, ködlámpával és minden egyéb elképzelhető fényjelzés alkalmazásával, kvázi mozgó világítótoronyként funkcionálva.

Érdekes módon mire a célunk ötkilométeres vonzáskörzetébe érünk, a köd is észrevétlenül elkezdett fölszakadozni, az Emberkém szerint biztosan azért, mert Mont Saint-Michel közigazgatásilag már Normandiához tartozik, és ilyen módon nem vonakoznak már rá a bretagne-i általánosan kötelező időjárási szabályok. De akármiért is javult a ködhelyzet, a későbbi események tükrében színtiszta szerencsének könyveltük el, ugyanis nem sokkal Pontorson után egy kisebb birkanyáj (olyan 400-500 példány) tévedt az útra, ami őket zavarta a legkevésbé. Egy "Vigyázz! Birkaveszély!" táblából aztán rájöttünk, hogy ez általános, mondhatni normális napi rutinjuk nekik, és tulajdonképpen mi tévedtünk véletlenül az ő területükre. Egy birkamama a legteljesebb leki nyugalommal szoptatta meg csemetéjét a két sávot elválasztó vonalon állva, a többiek meg engedelmesen pózoltak a turisták kamerái előtt, vagy megreggelizték az út melletti zamatos fűcsomókat, biztosítandó a szükséges ólommennyiséget birkaszervezetük számára.

Mikor megláttam, már kezdtem kapisgálni, hogy miért nyilvánította az UNESCO a világörökség részévé Mont Saint-Michelt, ezt az árapály-síkságon lévő gránitsziklaszigeten épült 8. századi kolosort, amit dagály idején egészen körbevesz a víz, apálykor viszont körbe lehet sétálni az egészet gumicsizmában, és a csizma sarkával mindenféle hatalmas írásokat lehet karcolni a homokba, amin a fönt kukkoló turisták remekül szórakoznak. Aztán bent már egészen biztosan tudtam, hogy ha egy mód van rá, akkor megveszem és beköltözöm az egyik fazsindelyes-favázas középkori házikóba, és kulcslyukakat meg kilincseket fogok gyűjteni, meg olyan kis kovácsoltvas izéket a falakról, amiknek semmi különösebb funkciójuk nincs, csak úgy jól néznek ki. Az első képeslapárusnál az is világossá vált, hogy nem csak én vagyok ilyen ajtó és cégérfixált, így a köd ellenére is hozzájutottam jó minőségben egy halom képhez, amit máskülönben az Emberkémnek kellett volna lefotózni egyenként. Ettől a ténytől úgy megkönnyebbült, hogy önként a rendelkezésemre bocsátotta pénztárcája egész tartalmát, pedig tudva tudja, hogy engem nem szabad erőskezű felügyelet nélkül beengedni egy poster/artprint boltba, mert egyszerűen elmegy a józan eszem. Lehet, hogy ez aztán eszébe is jutott, amíg kint ténfergett, de mindegy is, mert amikor újra találkoztunk, már az alábbiakon felül birtokomban volt fél tucat Gaëlle Boissonard, és megvettem mindhárom Steinlen reprintet, amit már ezer éve kerestem a leendő dolgozószobám dekorációjához.
(Így is hős vagyok, mert a másik nagy szenvedélyemet, a vörösréz kuglóf-, és pudling-formák begyűjtését sikerült leküzdenem, ami mondjuk nem is volt olyan nehéz, mert 32 eurost egy hét centi átmérőjű pudlingformáért semmilyen körülmények között nem vagyok hajlandó kiadni, még akkor sem, ha kézzel kalapálták formára)

Bretagne IV.b.

Én meg a Manoir meg a Cédrus:

Vigyázat! Birkaveszély!

Mont Saint-Michel:

Ugyan,

árulja már el nekem valaki, hogy mi értelme van kiadni egy mondókákkal teli mesekönyvet rovásírással?
hmm...?
Tudom, ostoba kérdés volt, elvégre egy rendes magyar óvodás előbb tud rovásírást dekódolni, mint beszélni. Aztán úgy is maradnak.

ó, ió, ció ... akáció, vakáció!

Azt, hogy Franciaországban a megyék saját belátásuk szerint dönthetik el, hogy a vasárnapon kívül a hét melyik napja legyen szabad az iskolákban, eddig is tudtam. Nálunk a szerda lett kijelölve. Ha belegondolok, nem is buta dolog, legalább az aprólékok nincsenek péntekre úgy lefárasztva mint Magyarországon, és emellett szerintem azt is nagyon ügyesen kifundálták, hogy szombaton egész nap nyelvórák és készségtárgyak váltják egymást.

Most viszont azt is elmondta egy ismerősöm, hogy az egész országban zónánként, kis csúsztatással, külön időpontokra teszik a tavaszi és őszi szüneteket, mégpedig azon egyszerű oknál fogva, hogy ne alakuljanak ki extrém közlekedési dugók az utakon, tekintve, hogy a szünetekben a szülők fülöncsípik a gyerekeket és megindul a belföldi turizmus áradat.

Ez azért okos dolog, nem?

Keep smile :-)

Mint azt már egyszer említettem volt, nem rajongok különösképp a szmájlikért általában, négyfélét használok levelezésben, a blogban viszont soha. Illetve elvétve már előfordult, de azok kiérdemelték, mert különösen kifejezőek voltak, vagy jópofák, vagy táncoltak, vagy hóemberke (lsd: lap alján). Azért nem szeretem őket, mert véleményem szerint, ha valaki egy kicsit is azt képzeli magáról, hogy tud írni, vagy legalábbis törekszik rá, akkor annak képesnek kell lenni kifejezni az érzelmeit puszta szavakkal is. Felesleges egy humorosnak szánt mondat végére odabiggyszteni még mosolyra felhívó ákombákomot is, mert az olyan mintha megmagyaráznám a viccet, vagy feltartanék egy tapstáblát, mint a showműsorokban. A baráti levelek, fórumok, csetek és kommantok más lapra tartoznak, arra itt nem térek ki, ott használom én is, de egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányfélét. [:-) ;-) :-( :-O]

Azonban ma, mikor az alábbi szmájli egyszercsak szembenézett velem a képernyőről, rájöttem egy titokra. Talán összeesküvés elmélet szaga van, de be tudom bizonyítani, hogy a kormány minden emberről készít egy egyéni szmájlit, és újabban ezeket használják fedőnevek helyett.

Ugyanis ez itt konkrétan rólam készült!

Csupa rossz hír

Kedden, 91 éves korában elhunyt Méhes György. Tragikus veszteség. Még alig hevertem ki Lázár Ervin halálát, és máris kezdhetem gyászolni a másik kedvencemet. Az ilyen íróknak sohasem szabadna meghalniuk, erkölcsi kötelességük lenne örökké élni és alkotni, hogy garantáltan minőségi irodalom kerüljön a polcokra.

Ráadásul ma kezdődik a 14. Nemzetközi könyvfesztivál, ami önmagában még nem lenne kimondottan katasztrófa, csupán az vele a bibi, hogy én nem lehetek ott.

Játszásiból...

Szal gondoltam mivel úgy is túl sok a ráérő időm, úgy én is részt veszek a Taljánék által meghirdetett gigantojátékban. Az első fordulóról sikeresen lemaradtam, mert egy büdös kukkot se értettem belőle, mire aztán végül észbe kaptam és rájöttem merre keressem a megfejtést, már réges-régen elolvashattam a megfejtések között.
De itt a második forduló, amit ezúttal jusztis teljesítek. No, lássuk sorba:

Szerepelnie kell benne ugyibár annak a kifejezésnek, hogy "életöröm a köbön". Nos, Életöröm a köbön! Hajrá! => ez kész.

Aztán ki kell rakni vagy egy Mini Cooper képét vagy két Westiét. Ez sem nehéz, a Cooper ugyanis abszolúte álomautó-listás Mam'zelle Pickwick világában is, ráadásul színeiben még passzol is a blogba, úgyhogy tessék:

Mivel azonban, bár én tudom, hogy a képen látható piros kicsikocsi technikailag Cooper, ám ezt elmulasztották ráírni, nem akarok kiesni egy ilyen apróság miatt, a biztonság kedvéért kerestem két Westie képet is (csípem ezeket a terrierféléket, bár egyelőre kizárólag a Svihák meg a Svihánka birtokolja minden kutyaszeretetemet):

Végül a blogszolgáltató oldalára kikerülni elég macerás lesz, mert ehhez a blogger túlságosan internacionális, így bízom abban, hogy a többiek majd elsikálják a dolgot a saját blogszolgáltatójuknál.
A linket küldöm, az uccsó pont meg úgyis rajtatok múlik...

Ez meg az, meg nyúl is

A nyúlünnep röviden összefoglalva a masszív önrombolás jegyében telt. Kezdődött ugye azzal, hogy betegre fagyasztottam magam szombaton, aztán vasárnap beállított egy ismerősünk meg a süteménye, amiről már csak utóbb derült ki, hogy dió van benne, amire én történetesen allergiás vagyok, és nem telt sok időbe, hogy megjelenjenek a fejemen az első kiütések és felmaródjon a szájpadlásom. Hétfőn meg hűsítendő a szájfájásomat behabzsoltam nemkevés csokikekszes-csokikrémes-csokifagyit, amitől még jobban elkezdett fájni a torkom. Na jó-jó... én is tudom, hogy csakis az én hibám, de mégis milyen férfi az olyan férfi, aki kedvencfagyit hoz a boltból, miközben otthon haldoklik a náthásabbik fele. A hab a tortán mégis az volt, amikor a fagyisdoboz szorongatásától kijött a hidegallergiám. A hidegallergia nem kamu ám, tényleg létező valami, és felettébb kellemetlen bír lenni*.
Szóval miközben hétfő este literszámra vedeltem a kalciumos pezsgőtablettát mézes citromosteában, kelletlenül konstatáltam, hogy csak egy puhány városi képződmény vagyok, és ha kiraknának egy erdőbe, hogy boldoguljak ahogy tudok mint valami vadember vagy indián, akkor még egy hangyabolytól sem tudnám megvédeni magam, és gyakorlatilag az első órában felfalnának a vadállatok. Vagy a hangyák. Vagy megfulladnék a növényektől. Vagy a támadó vadállat szőrétől... Jaj de szánalmas vagyok!

Azért volt jó is. Például a vasárnap az jó volt, amikor elrejtettem legalább ötven csokitojást itt-ott a lakásban az Emberkém keze ügyében, és ezért darabonként bezsebelhettem legalább három-három csokiillatú puszit.

Ja!... és az allergiáról jut még az eszembe, hogy elkezdtek itten levetíteni egy olyan valóságshow-t, amiben összegyűjtenek egy tucat szuper macsó férfit, a drabális, szőrös, fingós-böfögős, izzadós hö-hö fajtából, és nemtomhány hét alatt megpróbálnak egy másik tucat illatos, habos-babos ruhás, balettcipős, ragyogó szemű virágszálat faragni belőlük. Aztán amelyik túléli, az kaphat egy kevéske pénzt és még több erkölcsi elismerést... nos, remélem az arcukat is gyantával szőrtelenítik majd. Szenvedjenek meg az elismerésemért... höhöhö!

*Főleg csalánkiütéssel jár, kivéve a tenyéren, ahol kemény fehér bőralatti hólyagok vagy csomók nőnek, és fájnak. Ha melegre kerül az ember, akkor tíz perc alatt elmúlik az egész, csak még egy ideig ég és viszket, de nem marad nyoma. Szerencsére. Olyankor kalciumot kell szedni, és nincs gond. Mármint nálam nincs gond, mert nekem ez viszonylag enyhének számít, mondhatni csak a kültakarómat érinti a betegség, télen fel kell öltöznöm alaposan, és nem fürödhetek tengerben vagy tóban, de van olyan akinek olyan súlyos ez az allergia, hogy ha például beugrik egy kicsit hűvösebb medencébe, akkor a egyszerűen megáll a szíve. Elég ritka, de létezik. Az allergológusom például előttem nem is látott eleven hidegallergiást, és emiatt percekig kellett egy-egy jégkockát szorongatnom a rendelőben, mert nem akart úgy elengedni, hogy nem látta a tenyeremet a saját szemével.

Hátőőő...

... talán elhamarkodott lépés volt a mezítláb papucs szombaton. Még a piros körmök ellenére is tökre megfáztam.

Joyeuses Pâques

Kötetlen csevej vagy komoly megmérettetés?

Április 17-én az egyik helyi gimnázium egy komplett évfolyama(!) látogatja meg az isit. Az összes gyerek be lesz terelve a nagyelőadóba, mi pedig a pódiumon ülve válaszolgatunk mindenféle kérdésekre, amit a hazánkról óhajtanak tudni, mert hogy abból az apropóból jönnek, hogy mi ugye azokból az országokból jöttünk amikről ők az iskolában tanulnak, és tőlünk első kézből szerezhetnek információkat a kultúránkról, történelmünkről, társadalmunkról. Mindezt franciául, egy elvileg kötetlen beszélgetés keretében.

Rettenetesen izgulok, ez olyan nekem mint egy kemény vizsga, észnél kell lenni, és lehetőleg valós válaszokat adni, mert ők utána tesztet írnak belőlünk, és ezen múlik a társadalom... izé ... kultúra vagymilyen tantárgyuk jegye ebben a félévben. Óriási felelősség, és engem frusztrál, hogy még a kérdéseket se tudhatjuk előre.

Én leszek a Madame Hongrois... bruhaha!
...
...
...
Mit vegyek föl?

Egy cseresznyepiros dilidolli bejegyzés

Nekem a bretagne-i út óta és egy kósza hidegfrontot követően most esett le igazán, hogy végérvényesen beköszöntött a tavasz. Mindent beborítanak a virágok, kisbárányok, és kiskacsák, és ha már az angers-i várárok is úgy néz ki, meg általában a világ körülöttem, mint a képeken alant, akkor itt az ideje, hogy én is felcicomázzam magam, hogy mindenki vidám legyen és mosolygós ha csak rám néz.

Tegnap elővettem a cseresznyepiros Salamander bőrpapucskámat, ami az egyetlen olyan csinos tavaszi-nyári cipellő, ami nem néz ki nevetségesen a 36-os lábamon (még jó hogy divatba jöttek a balerina topánkák!); aztán kimostam és élére vasaltam a módfelett elegántos világosszürke vászon-nadrágomat, meg az ugyanolyan színű szoknyámat is, ami ugyan még soha nem volt rajtam, viszont fodros, ezért lehet hogy azt választom; elővettem még a piroscsíkos Jackpot pólómat, végül pedig ellenőriztem, hogy a cseresznyepiros körömlakkom nem száradt-e be, és nekiiestem mind a húsz körmömnek. Kendőt is kötnék a hajamba parisien girl módra, de ebben a kérdésben még nem határoztam véglegesen. Ma isi után még keresnem kell a bizsuboltban valami szürkés karperecet meg fülbevalót, meg talán egy kistáskát is, és holnap én leszek a legszebb a könyvvásáron!
.

Ááááááá...

Láttátok a Tékozló Homár tegnapi Agresszív orosz halkonzerv című postját? (nem linkelem be közvetlenül a postot, mert még véletlenül sem akarom újra látni a fotókat!) Szóval ilyen egy lazac, amikor nem kockába mélyhűtve vagy rózsaszínűn szeletelve veszi az ember a halaspultnál? Asszem lazacot most egy ideig lehet, hogy nemkéne...
...
Whoááá! remélem nem fogják azok a fogak egész éjjel a kislábujjamat csócsálni... most meg kell néznem valami szépet, ami virágos rét meg copfos kislány meg masni meg szalmakalap meg kiskacsa meg pillangó meg pöttyös és katicabogár.

Sajnálom...

Valaki a magyar orvoslásról stb.:

"Én nagyon lesarkítva azt gondolom, hogy van néhány olyan hivatás, munka, szakma, amit csakis olyan embernek szabadna elvállalnia, aki azt ingyen, bér nélkül is szívesen csinálná. Mert akkor elhiszem, hogy szívvel-lélekkel gyógyítani akar, vagy beteget ápolni, vagy óvonőnek lenni.( És plusz még fizetést is kap érte ugye, hogy megéljen.)"

hja... jó vicc. Mármint a "fizetés, hogy megéljen", és még legyen hálás is érte... Amíg ezt így gondolják a híresek és okosak, addig semmi nem lesz jobb otthon az fix.

Lakoma, könyvek és diabétesz

Nemrég hívott a háziorvosunk, hogy szombaton megint antik-könyvvásár lesz, úgyhogy már meg is van a hétvégi programunk! Juhé!
Ez a kedves orvosházaspár egyébként egyike annak a négy családnak, akik szárnyaik alá vettek minket, mikor kiköltöztünk idegenbe, és nagyon sokat tettek, hogy megkönnyítsék számunkra a beilleszkedést. Mindemellett ez a két ember üdítően különleges a maga nemében, már a nevük is maga az irodalom: Sylvie et Silvestro Surenity.
Van egy hatalmas étkezőjük a házukban 12 fős ebédlőasztallal, és kéthetente adnak egy káprázatos vacsorát, ahol az olivabogyós kenyértől kezdve a desszert mellé tálalt tejszínhabig mindent a Silvestro készít el úgy, mint egy minimum három Michelin-csillagos mesterszakács. Ezek a vacsorák este fél nyolc / nyolckor kezdődnek, és legalább éjjel kettőig tart a falatozás (mindenből csak egy kicsit), a borkóstoló, és a beszélgetés.
Eközben Sylvie minden vendéget egyesével felcipel a saját Szentélyébe, a könyvtárba, ahol speciális körülmények között tárolja antik könyvgyűjteményét, melyek között még 17. századi nyomatok is vannak, és nekem szabadott a kezembe venni és alaposan megszaglászni őket. A szoba egyébként teljesen el van sötétítve, zöld fény világít, be van építve egy párátlanító berendezés, és gyönyörűen faragott cseresznyefa vitrinekben tartja a könyveket. Tulajdonképpen annyira izgalomba jöttem ettől a csodától első alkalommal, hogy Sylvie azonnal felismerte bennem a rokonlelket, a szívébe zárt, és azóta mindig elvisz magával, ha újabb beszerző körútra megy. Eddig még nem vásároltam semmit, mert a bőség zavarba hozott, de most úgy döntöttem ráállok a 19. századi női magazinokra, meglátjuk mit találok hétvégén.
A család leghelyesebb tagja a diabéteszes cica, akit akkor fogadtak magukhoz, mikor a negyedik lányuk is kirepült a fészekből és férjhezment, és hirtelen beléjükszorult minden gondoskodási kényszer. A macsek szabályos cukorbeteg, mindennap inzultálni kell, de ő már nagyon jól tudja, hogy a szurira szüksége van, és egyáltalán nem hadakozik ellene, hanem minden nap pontban egy órakor rátelepszik a kis szuriszőnyegére, és türelmesen várja, hogy beadják neki az inzulint.

Úúúgy várom a hétvégét!

Bretagne III.a.

Délután elindultunk felmérni a környék világítótorony-állományát, és mivel a brötanyi Klári azt mondta, hogy Cap Fréhelen egészen biztosan van világítótorony, arra vettük az irányt. Hát azt kell mondanom, hogy a brötanyi Klári aztán tudta mit beszél! A Cap Fréhel annyira csúcs és frankó, hogy az már nem is igaz!
DE!
Még mielőtt odaértünk volna, minden útbaeső félszigetnek fölautóztunk egészen a csücskéig, csak hogy bámuljuk egy kicsit az óceánt, meg kószáljunk a parton, amitől nem bírtunk elszakadni egy pillanatra sem. Ezek közül a Pnte du Chevet bizonyult a legizgalmasabbnak, egyrészt a hínár tekintetében, amit életemben először vizsgáltam meg ilyen közelről, és fedeztem föl, hogy a kis dudorjaiban levegőt tart, másrészt a nő miatt, aki nem semmi cirkuszt produkált a parton. Szóval az volt, hogy mi ott mászkálunk a bícsen le s föl, és egyszercsak megjelenik ott egy ötven körüli nő, a legkisebb zavar nélkül a többi turista szeme láttára levetkőzik(!) teljesen(!) pucérra(!), aztán fölvesz magára egy fekete bugyit, egy pár fekete zoknit, és egy pár fekete kesztyűt, majd úgy toplessben elindul a víz felé. Olyan furcsán tántorgott, hogy mondtam az Emberkémnek, talán marajunk a közelben, mert esetleg öngyilkolászásra készül, és akkor lehet hogy szükség lesz orvosi segítségre, de kiderült hogy semmi ilyet nem tervez, egyszerűen lubickolt úgy tíz percet, aztán megragadott egy nyaláb hínárt, és mint egy török szerzetes, elkezdte vele csapkodni a hátát, majd mikor már kedvére kicsapkodta magát visszament a ruháihoz, újra levetkőzött, kicsit süttette magát Napocsával, aztán felöltözött, és elhajtott.
Nagyon szürreális és extravagáns volt a nő, de a hínárcsapkodás miatt gondolom, hogy mégis lehetett valami értelme. Netán egy új fogyimódszer?

Ezután megérkeztünk a Cap Fréhelre, ahol teljesült a függőlegessziklafal-óceán-világítótorony álmom, és ahova ezután kétszer is visszamentünk, mert nem tudtam betelni vele. Ezúttal az Emberkém unta meg előbb bámészkodást, megaztán már a gyomrát is rágcsáló éhség kínozta, így hagytam lefejteni ölelő karjaimat a torony oldaláról, és néhány búcsúpuszi után otthagytuk a Szépséget Magát, és beültünk egy dugifalu dugiéttermébe, ahová turista soha el nem jut, és ennek köszönhetően a legkáprázatosabb bretagne-i fogásokat szolgálják fel legbűbájosabb család tagjai. Én előételnek zöldsalátát kértem krumplis-hagymás-füstöltheringgel, amit csattosüvegben(!) hoztak ki*. Olyan volt mint egy költemény. Főételnek bretagne-i módra elkészített sültszalonnát kaptam, héjában sült krumplival, zöldsalátával, és hogy ne legyen túlságosan nehéz, egy kis tálkában kihoztak mellé egy adag jéghidegre hűtött házi aludttejet, amitől egyáltalán nem éreztem azt a teltségérzést, mint egy megcsömörlött óriáskígyó, és simán belémfért még egy tésztába burkolt, calvadossal átitatott almadesszert. Ambrózia!

Ebéd után még autóztunk egy kicsit a part mellett, ugyanis feltett szándékunk volt mezítláb rohangálni az aranyszínű homokban március ide vagy oda, legfeljebb felfázunk kicsit, de nem mehetünk úgy el az óceánpartról, hogy nem veszünk benne legalább egy lábfürdőt. Hát aztán az egyik kanyarban rábukkantunk a saját különbejáratú, tökéletesen néptelen prájvit plázsunkra (a képet én ragasztottam össze, hogy egybelátszódjon), amit arról lehet megismerni, hogy onnan látható legjobban a vízbebucskázó sziklafal, és csak annyi volt a dolgunk, hogy lemászunk egy nem túl nehéznek tűnő lejtőn az óceánig. Hát még lefelé csak-csak ment a dolog, de én már akkor is szívtam egy kicsit a fogam, mert ahol épp nem guruló kőrakás volt, ott futóhomok, és előre tudtam, hogy nekem, aki annyira vagyok edzett mint egy pingvin sivatagi terepen, komoly erőfeszítés lesz fölmászni rajta, pláne egy komplett ebéddel a hasamban. Az is volt, de ez ma már mindegy, a lényeg, hogy csudára jól szórakoztunk, és csak akkor indultunk vissza a fogadóba, mikor már végképp kezdett besötétedni, és lassan a dagálytól is lehetett tartani, és itt aztán nem voltak segélytelefonok, mint a St. Malo környéki szigeteken azoknak, akik addig bámészkodnak vagy szerelmeskednek a néptelen szigeten, míg véletlenül el nem zárja őket a parttól az óceán.

*To do: venni sok csattosüveget!

folyt. köv. (mert van még!)

Bretagne III.b.

Hínárdudoros

Cap Fréhel

PrájvitPlázs

Bretagne

Million dollar baby

Tegnap megnéztük. Rettenetes. Szétsírtam rajta a fejemet, és nem tudtam aludni egész éjjel. Nem kellene ilyen filmeket csinálni. Ez rosszabb mint egy horror. Pontosan az a fajta lélektani borzalom, mint a háborús filmek, vagy az új trendi, hogy jönnek az idegenek, és az egész film alatt mindenki csak sikoltozik, meghal, menekül és vérzik, és sehol egy amerikai elnök aki megmenti a világot. Volt az a melgibzonos, meg a tomkrúzos is nemrég. Aztán én meg utána minden apró zajnál UFO-kat vélek a lakásban settenkedni...
...
Najóóó, nem egészen olyan mint egy ufós vagy háborús film, de akkor is lélektani horror. Az ember leül megnézni egy bokszolós filmet, és egyszercsak megszakad a szíve. Mondjuk eddig is utáltam a bokszot, mert irtó erőszakos és veszélyes, azt' tessék!

So, I'm not just wasting my time, right?

Tanultam ma valami fontosat:
máskor nem szabad földimogyorót rágcsálva röhögni a Jóbarátokon, és közben kettőt tüsszenteni, mert még meg találok fulladni. Vagy beteg leszek a letüdőzött darabkáktól, és az-sem-valami-jó-perspektíva.
...
Ezen kívül egy általános megállapítást is tettem: Phoebe sokkal jobb fej magyarul, Rachel viszont kevésbé nyafka eredetiben. A francia szinkron pedig úgy szörnyű ahogy van.

Bretagne II.

Másnap, mivel a betervezett látnivalók mindegyike 50 km-es körzetben volt St. Malohoz képest, fontossági sorrendet állítottunk föl, és mivel én vagyok a fontosabb a családban, meg a szebb is, így egyhangúlag én választhattam az aznapi programot illetően. Nekem pedig maga St. Malo és egy igazi világítótorony megtekintése volt a legfontosabb, így az Emberkém nagy bölcsen a Mont Saint Michelt szerdára halasztotta.
Nekivágtunk hát bejárni St. Malot, azaz pontosabban szólva az Intra Murost, ami a szűkebb értelemben vett St. Malo, a fallal körülkerített, félszigetre épített óváros. Ami körülötte van a parton, az csak az agglomerálódott szomszédság, és bár gyönyörű meg minden, engem mégis inkább a kalózváros érdekelt igazán.
Illetve elnézést, nem kalózváros, hanem korzárok városa, mert ha azt mondod egy maloinak hogy pirate, akkor azonnal pofánvág. A corsaire (korzár) az nem kalóz ugyanis, hanem "szabadharcos", hogy Hetty néni szavaival éljek a Váratlan Utazásból. Valójában pedig csak egy hitelesített rabló, aki királyi engedéllyel támadja meg az ellenséges hajókat, fosztja ki, és öldökli halomra a legénységet háború idején, csak éppen mindezt teszi nem a Királyi Tengerészeti Gyalogság... ööö...Óceáni Hadsereg vagy mi a fene kötelékében, hanem csak úgy külön királyi engedéllyel. A lényegét tekintve tehát mégiscsak kalózok, csak nem azok a mesebeli félszemű, falábú, kampókezű "...jóhóhó, meg egy üveg rum"-szagú aranyfülbevalós* kalózok, hanem azok a romatikus regénybéli hősök, akik tetőtől talpig igazi férfiak, és bármikor hajlandók az életüket áldozni egy bajbajutott szépséges szűz biztonságának oltárán, de az nem szokott megtörténni, hanem inkább beleszeretnek, kimentik minden kalandos hacacáréból és elveszik feleségül.

Ez a város nemcsak bizsergetően gyönyörű, hanem olyan izgalmas történelmileg, hogy csupa libabőr lettem, ahogy olvastam a történetét. Az ember szinte érzi, hogy rátelepszik a történelem, és ahogy sétáltunk az utcáin, a városfalon körbe, a parton, meg A Nagy Bé-n, láttam magam előtt St. Malot fénykorában, mikor még olyan férfiúk mászkáltak benne, mint Jacques Cartier, Chateaubriand, Maupertuis, La Bourdonnais vagy Robert Surcouf.

A várost még a VI. században alapította egy walesi szerzetes, és létrehozta a st. maloi püspökséget, de kalózvárossá csak a 15-16. század folyamán vált. Lakói a legkeményfejűbb franciallenes és britellenes bretonok voltak még bretagne-i mértékkel mérve is, és ebben az elszánt harcban egészen odáig mentek, hogy 1590-94-ig egyszerűen független állammá nyilvánították St. Malot, azzal a jelszóval, hogy ők "Ni Français, ni Breton, Malouin suis".

Temérdek ilyen-olyan okból híressé vált vagy elhíresült ember származott St. Maloból, felfedezők, korzárok(nemkalózok), írók, államférfik, és tudósok, akik közül a kedvenceim nekem talán Cartier, Surcouf és Chateaubriand (1768-1848).
Az utóbbira nem akarok sok szót vesztegetni, nagy ember volt, szeretjük. A francia romanticizmus egyik legnagyobb alakja, író, politikus, diplomata, St. Maloban született, és végrendelete értelmében oda is temették el. Itt egy versrészlet róla, beszéljen helyettem:

Lázáry René Sándor: Plágium (részlet)

Szegény beteg René
Szegény beteg René,
Ki túltett minden abbén,
Saint-Malóban pihen...
Kis szigeten... A Nagy Bén!
Körötte bőg, zokog
Torzonborz óczeán...
Be ritka lelke volt -
Rideg sznob porczelán!
Érette szirti szél
Zúg, síratót rian -
Megboldogult a bús,
Finom Châteaubriand!
Megszólítám: "Druszám,
Châteaubriand René!
Sírkertje túl zajos...
Valódi hant?... S Öné?"
"Elmúlhat Saint-Malo,
De nem Châteaubriand!"
"De hátha... Mégis... Egyszer..."
"Ne mondd!... S akkor mi van?...
Rostélyost falj, te taknyos,
Zabálj satóbriant!...
S emlékezz Rám dicsőn,
Hisz ez valódi hant!"
Szétmállóban René,
Ki túltett minden abbén!
Saint-Malóban rohad...
Kis szigeten... A Nagy Bén!
Saint-Malo, 1882 júliusában vakácziózván
Bretagne ködös vidékén

Jacques Cartier-t (1491-1557) több okból is szeretjük. Nem éppen ő fedezte föl Kanadát, de mindenesetre hozzá köthető a terület elnevezése. I. Ferenc francia király (őt is nagyon szeretjük) megbízásából vezetett felfedező expedíciókat az új földrész felé hogy megkeresse a nyugati átjárót Kína felé, de aztán mivel nem találta meg, inkább feltérképezte Kanada egy részét, összebarátkozott indiánokkal, és telepeket hozott létre azokon a földeken, amiket a korona nevében francia területekké nyilvánított. Ehhez ugyan az indiánoknak is lett volna egy-két szavuk, de akkor beléjükfojtották volna a szuszt. Amiért viszont a legjobban szeretjük Cartier-t az az, hogy ő fedezte föl elsőként Eduárd Herceg szigetét, ami a szívünk csücske, és azt írta róla, hogy "az elképzelhető leggyönyörűbb földterület", és ebben abszolúte egyetértünk vele.

Robert Surcoufot (1773-1827) már önmagáért is szeretjük. Ő nekem a korzár etalon, nikknevén a Korzárok Királya, rögtön a Vörös Kalóz után következik (J.F.Cooper) a kedvenceim sorában, akibe még kislánykoromban szerettem bele, és azóta is gyengéden gondolok rá, csak már nem akarok elveszni az óceánon egy lélekvesztőben, hogy könnyebben rámtalálhasson, és utána elvehessen feleségül.
Sorcouf annyira menő volt a maga korában, hogy még Napóleon is lecimbizett vele, bárói címet adományozott neki, meg külön engedélyt a kalózkodásra (így készül a korzár a kalózból), és mára már egyenesen St. Malo védjegyének számít. A fogadó tulajdonosa, ahol megszálltunk, Surcouf ötödik generációs leszármazottja, ami a megfelelő dokumentumokkal be is bizonyított, de ha nem is igaz, akkor is jó elképzelni, úgyhogy attól kezdve lakonikusan csak a Piratusnak neveztük, és ha kalózpillantással ölni lehetne, akkor ott nyugodnánk már békésen a kalózmanoir kalózparkjának egy eldugott kalózsarkában, de így csak türelmesen kioktatott minket a korzár és kalóz közti alapvető különbségekről.

*Nótformí: Állítólag azért volt az összes matrózok, és matrózokból lett kalózok stb. fülében arany fülkarika, mert a brit haditengerészet kötelékében szolgált minden egyes tengerésznek alanyi jogon járt annyi pénz, melynek az értékéből egy esetleges hajótörés vagy egyéb baj esetén a civilizált világ vagy az aktuális gyarmati birodalom bármelyik részéről haza tudjanak menni Angliába. Mivel tudták, hogy tengerészre ezt az összeget pénz formájában bízni nem lehet, mert vagy elissza vagy elnőzi vagy ellopják tőle, kézenfekvő megoldás volt valahogyan a cimpájukba építeni állandóra, mert azt csak a fülével együtt bírta volna elveszteni... amire nyilván így is volt példa, ha szerencsétlenségére nem éppen barátságos népek földjére vetette egy hajótörés.
.

folyt. köv.

Éljenek a hibbantak és buggyantak!

...flúgos, dilinós, gyagyás, félnótás, tébolyult, dinka, lüke, eszelős, kelekótya, agyalágyult, bamba, együgyű, tökkelütött, bugyuta...
édes anyanyelvünk végtelen számú lehetőséget kínál.