2007. április 3., kedd

Bretagne III.a.


Délután elindultunk felmérni a környék világítótorony-állományát, és mivel a brötanyi Klári azt mondta, hogy Cap Fréhelen egészen biztosan van világítótorony, arra vettük az irányt. Hát azt kell mondanom, hogy a brötanyi Klári aztán tudta mit beszél! A Cap Fréhel annyira csúcs és frankó, hogy az már nem is igaz!
DE!
Még mielőtt odaértünk volna, minden útbaeső félszigetnek fölautóztunk egészen a csücskéig, csak hogy bámuljuk egy kicsit az óceánt, meg kószáljunk a parton, amitől nem bírtunk elszakadni egy pillanatra sem. Ezek közül a Pnte du Chevet bizonyult a legizgalmasabbnak, egyrészt a hínár tekintetében, amit életemben először vizsgáltam meg ilyen közelről, és fedeztem föl, hogy a kis dudorjaiban levegőt tart, másrészt a nő miatt, aki nem semmi cirkuszt produkált a parton. Szóval az volt, hogy mi ott mászkálunk a bícsen le s föl, és egyszercsak megjelenik ott egy ötven körüli nő, a legkisebb zavar nélkül a többi turista szeme láttára levetkőzik(!) teljesen(!) pucérra(!), aztán fölvesz magára egy fekete bugyit, egy pár fekete zoknit, és egy pár fekete kesztyűt, majd úgy toplessben elindul a víz felé. Olyan furcsán tántorgott, hogy mondtam az Emberkémnek, talán marajunk a közelben, mert esetleg öngyilkolászásra készül, és akkor lehet hogy szükség lesz orvosi segítségre, de kiderült hogy semmi ilyet nem tervez, egyszerűen lubickolt úgy tíz percet, aztán megragadott egy nyaláb hínárt, és mint egy török szerzetes, elkezdte vele csapkodni a hátát, majd mikor már kedvére kicsapkodta magát visszament a ruháihoz, újra levetkőzött, kicsit süttette magát Napocsával, aztán felöltözött, és elhajtott.
Nagyon szürreális és extravagáns volt a nő, de a hínárcsapkodás miatt gondolom, hogy mégis lehetett valami értelme. Netán egy új fogyimódszer?

Ezután megérkeztünk a Cap Fréhelre, ahol teljesült a függőlegessziklafal-óceán-világítótorony álmom, és ahova ezután kétszer is visszamentünk, mert nem tudtam betelni vele. Ezúttal az Emberkém unta meg előbb bámészkodást, megaztán már a gyomrát is rágcsáló éhség kínozta, így hagytam lefejteni ölelő karjaimat a torony oldaláról, és néhány búcsúpuszi után otthagytuk a Szépséget Magát, és beültünk egy dugifalu dugiéttermébe, ahová turista soha el nem jut, és ennek köszönhetően a legkáprázatosabb bretagne-i fogásokat szolgálják fel legbűbájosabb család tagjai. Én előételnek zöldsalátát kértem krumplis-hagymás-füstöltheringgel, amit csattosüvegben(!) hoztak ki*. Olyan volt mint egy költemény. Főételnek bretagne-i módra elkészített sültszalonnát kaptam, héjában sült krumplival, zöldsalátával, és hogy ne legyen túlságosan nehéz, egy kis tálkában kihoztak mellé egy adag jéghidegre hűtött házi aludttejet, amitől egyáltalán nem éreztem azt a teltségérzést, mint egy megcsömörlött óriáskígyó, és simán belémfért még egy tésztába burkolt, calvadossal átitatott almadesszert. Ambrózia!

Ebéd után még autóztunk egy kicsit a part mellett, ugyanis feltett szándékunk volt mezítláb rohangálni az aranyszínű homokban március ide vagy oda, legfeljebb felfázunk kicsit, de nem mehetünk úgy el az óceánpartról, hogy nem veszünk benne legalább egy lábfürdőt. Hát aztán az egyik kanyarban rábukkantunk a saját különbejáratú, tökéletesen néptelen prájvit plázsunkra (a képet én ragasztottam össze, hogy egybelátszódjon), amit arról lehet megismerni, hogy onnan látható legjobban a vízbebucskázó sziklafal, és csak annyi volt a dolgunk, hogy lemászunk egy nem túl nehéznek tűnő lejtőn az óceánig. Hát még lefelé csak-csak ment a dolog, de én már akkor is szívtam egy kicsit a fogam, mert ahol épp nem guruló kőrakás volt, ott futóhomok, és előre tudtam, hogy nekem, aki annyira vagyok edzett mint egy pingvin sivatagi terepen, komoly erőfeszítés lesz fölmászni rajta, pláne egy komplett ebéddel a hasamban. Az is volt, de ez ma már mindegy, a lényeg, hogy csudára jól szórakoztunk, és csak akkor indultunk vissza a fogadóba, mikor már végképp kezdett besötétedni, és lassan a dagálytól is lehetett tartani, és itt aztán nem voltak segélytelefonok, mint a St. Malo környéki szigeteken azoknak, akik addig bámészkodnak vagy szerelmeskednek a néptelen szigeten, míg véletlenül el nem zárja őket a parttól az óceán.

*To do: venni sok csattosüveget!

folyt. köv. (mert van még!)

2 megjegyzés:

albana írta...

Írtam vízbe omló sziklafalról meg Donald Sutherlandról is neked. Most már tudom hova kell mennem, ha ezeket látni akarom. A dugifalu dugiéttermének címét kérem post restante elküldeni! Már csomagolok! Albana

Mademoiselle írta...

Úgy hívták, hogy La Ribote, és nem tudom pontosan a címét, de a Cap Fréhel félszigetén van, de nem a főút mellett, hanem a picike D16-oson nem sokkal a Fort la Latte erőd előtt. ha arra jártok menjetek el feltétlenül! És heringsalátát egyél csattosüvegben!!! :-)