respectons la nature...

Én szeretem a Szelektív Hulladékgyűjtést, és hiszek is benne, most komolyan, de az utóbbi időben már odáig jutottunk egymással, hogy lassan a mártírjává válok.
Két héttel ezelőtt a házunkkal szemben lévő üres telek elé letettek egy olyan két méter magas műanyag konténert, az oldalán két darab 15 centiméter átmérőjű kis lukacskával az üveghulladékok számára.

Azóta a derék franciák még a szomszéd utcákból is tömegesen, és vallásos áhítattal járulnak a vigyorgó zöld szörnyeteg elé, és egyesével adják át neki áldozati ajándékaikat, melyek minden alkalommal hatalmasakat csattanak, dübbögnek vagy csörrennek az óriás gyomrában, jóllakottságától függően. Mondhatom idegtépő muzsika.

Mi a földszinten lakunk, úgyhogy a szörnypofa jóformán karnyújtásnyira terpeszkedik az ablak mellett álló írószatalomtól, már dolgozni se tudok miatta, aludni se, csak nyakalom a konyakot, márpedig ha az ember lánya épp gyermekregényt fordít, akkor nem használ ha közben állandóan spicces. Még a végén le találok írni valami nem helyénvalót.
De most végre kisütöttem mit fogok csinálni: ezennel felhívást intézek az interneten keresztül, hogy akinek van felesleges gyereksírása otthon, az kérem rögzítse nekem egy magnószalagra és küldje el a címemre, mert sajnos mi híján vagyunk ilyesminek, és ha legközelebb erre sündörög valami bigott Szelektív Hulladékgyűjtés-imádó, akkor az első csattanás után teljes hangerőn fogom az ablak mögül felbömböltetni az álgyereket. Tudod, mintha épp most riadt volna fel a zaj miatt. Nem remek ötlet? Az emberek jóérzésére számítok, és ha idővel elterjed a környéken, hogy ezzel a ricsajozással itt mindig meg van zavarva egy szerencsétlen kisbaba délutáni/délelőtti szundija, akkor idővel majd csak kikopik a fanatikusabbja.
Hátha. Mert én már nem bírom...

(és még van pofája kiröhögni a nyomoromat)