az ötödik nap...

Egyelőre még mindig semmi, csak egy elakadt kövem van a csípő magasságában, (jobban mondva két 5 mm-es ikerpár), de most így két görcsroham között egészen embernek érzem magam. Tegnap megint órákig kórházban voltunk, miután a gyomrom feladta a küzdelmet, és már semmilyen gyógybogyót sem volt hajlandó befogadni (meg semmi mást se a vízen kívül). Annyira fájt már, hogy - ugyan nem akartam mert nem vagyok egy hangosan hisztiző fajta nő, tényleg - de egyszerűen nem tudtam abbahagyni a vinnyogást, nem bírtam befogni a számat, csak bugyogott kifelé. Na ekkor a doki a hajánál fogva rángatott elő egy nővért (lehet hogy nem a hajánál, de én így képzelem), és hatalmi szóval beadatott egy morfium injekciót. Egy kicsit paráztam, hogy nem leszek-e ettől morfinista, de mostmár biztosan tudom hogy nem leszek, mert nem vagyok valami nagy véleménnyel a "repülésről": teljesen elkábultam ugyan, de a fájdalmam semmit nem enyhült, csak mondjuk már nem érdekelt annyira. Aztán húztak-vontak vizsgáltak, nem emlékszem, és akkor kaptam valami tök mezei gyulladáscsökkentő szurit, és attől menten jobban lettem, mondtam is a dokinak, hogy ebből tárazzon be, ő meg lopott egy csomó fecskendőt meg tűt a rendelőjéből, meg gézt meg fertőtlenítőt, azóta ő szúrkál itthon, és szerintem élvezi...

Most elég jól vagyok, nem görcsöl, aludni is tudtam valamicskét, úgyhogy kitergetek a mozgás jegyében, és élvezem kicsit a fájdalomtalanságot, akármeddig is tart.

És van még valami, hogy ne csak folyton panaszkodjak: emlékszel mit kívántam a legutóbbi parajelenséges posztomban a madár és a sün után? Igen, a szitakötőt. "Szitakötőt szeretnék látni, és lefényképezni, úgyhogy maradjon is nyugton pár percig."
Nos, szombaton épp róttam a kőmozgató köröket a kertben, mint a bolygó hollandi, - mert mindenki mondja ugráljak meg mozogjak, de ugráljon aki mondja, én csak járkálni bírok - és egyszercsak a vadrózsafán szemmagasságban megláttam egy gyönyörű szitakötőt, és arra gondoltam, hogy ez mostmár tényleg hihetetlen, és hogy ezt majd feltétlenül beposztolom ha összeszedem magam, milyen kár, hogy nem tudom lefotózni. És akkor mentem még egy kört és még mindig ott volt, aztán mentem még egyet és még mindig ott volt, és ekkor már szóltam a dokinak, hogy hoci azt a fényképezőt, mert ez nem megy el, itt pózol nekem a világ végéig ha kell. Végülis a doki fotózta le, mert én nem bírtam el a gépet, lőtt róla párezer képet, beszélgetett vele egy kicsit, érdeklődött a családjáról meg ilyesféle udvarias dolgokról, aztán mindkettő továbbállt.

Itt a kép. Hát nem olyan mintha ennek a szitakötőnek arckifejezése lenne?
(kattincs a képre)

u.i.: ha a vesegörcs/kő tényleg olyan fájdalmas, mint a szülés, akkor nem biztos, hogy akarok gyereket.