"icipici pók fut a házon felfelé..."

Példátlan intenzitánssal élem meg egy tízéves kisfiú gyermekéveit mostanság, mert ha mondjuk akár csak három éve is azt mondja nekem valaki, hogy én egyszer képes leszek lepiszkálni egy pókot(!) a fáról, sőt még legyet is gyilkolok a kedvéért - sk! - hogy legyen mit ennie, akkor bizonnyal zavarodottnak hittem volna az illetőt, most meg simán megtettem a fönti fertelmeket.

Igen, magam is csodálkozom rajta, de ezt a kis keresztespókot már napok óta figyelem hálásan, mert épp a sövénybe ágyazott postaláda előtt szőtte fel a hálóját, imígyen riasztva el jelenlétével a reklámújságbedobálók hadait (meg a postásnőcit is sajna). Repesve vártam, hogy megérkezzen végre a szupermakró előtétlencse a fényképezőhöz, hogy közelebbről is megvizsgáljam vele őpókságát, mikor is egy rettenthetetlen fiúpostás egyetlen legyintéssel félresöpörte a hálót a láda elől (a pókkal együtt), majd elhelyezte benne a várva várt makrolencsét. Pfff...
Ijedtemben gyorsan végigvizsgáltam a környező ágakat, hátha még nincs minden veszve, és az egyiken meg is találtam Icát (pókIcát) látványosan magába roskadva, és akkor engem elöntött a részvét, úgyhogy az ággal együtt egy tepsire piszkáltam, egy halálos csapással kupánvágtam egy arra járó legyet, felkínáltam friss eleségül Icának, összeszereltem a gépet, és felvettem a figyelőállást.

Nem igazán tudom még jól kezelni a szuperfotómasinát, úgyhogy csak ennyi tellett tőlem, de annyira érdekes volt ezt a jelenetet végignézni, hogy - noha először nem akartam - mégis teszek fel képet róla.

Ica egy ideig csak bánatosan kuporgott az ágon összegömbolyödve, és nem vett tudomást a külvilágról, aztán egyszer kinyúlt a pókgömböcből két kicsi láb, és ezzel már le is volt stoppolva a légy:Egy pillanattal később pedig már gúzsba kötve hevert ugyanott, és kezdetét vette az önfeledt lakomázás: