Bejegyzések
Megjegyzések
"Az Európai Parlament nőjogi és esélyegyenlőségi (pontosabban „genderegyenlőségi”) bizottsága azt javasolja, tiltsák ki az iskolai oktatásból azokat a könyveket, amelyek a hagyományos nemi, szülői szerepekben ábrázolják a nőket és férfiakat."
Nem bánnám ha csitulna már ez a nagy hőség, egyre nehezebben viselem. A hétvégén 39 fok volt, éjjel pedig nehéz párás levegő (mivel este mindenki egyszerre kezdte locsolni a kertjét), egész hétvégi tevékenységünk abban merült ki, hogy mozdulatlanul ültünk, Star Trek Voyager epizódokat bámultunk üveges szemmel, és próbáltunk lélegezni.
A kánikulai közérzetjavító listámra az eddigiek mellé fölkerült még néhány extra fogmosás, de úgy napi átlag 10, mivel a mentol hűvös érzetet kelt, a citromlével dúsított hidegvíz, a fagyasztott almalé, és a jégakku lelkes ölelgetése.
ők pedig megvarrták.
Tsudás lepetést szerzett nekem az anyukám, senkinek nincs ilyen anyukája!
Persze magát a kezdeményezést ismertem, többször is láttam már blogjártamban-keltemben, hogy van egy maroknyi hölgy, aki gyerekek rajzait varrja készre, és sokszor gondoltam, hogy ez milyen poén már, és hogy például ezért is sajnálatos, hogy még nincs gyerekem, mert akkor varrathatnék Készlényt a rajzaiból, de az eszembe se jutott, hogy én is voltam gyerek, aki rajzolt egykor. Az anyukámnak bezzeg rögtön ez volt az első gondolata, mikor hírét vette ennek a dolognak (nem tőlem, én nem is tudtam, hogy ő is ismeri ezt a játékot), és a Légy újra gyermek! pályázatukra elküldte az egyik ovis rajzomat, a Manó meg ezt varrta belőle itt lent a képen. Eredetileg a szülinapomra kellett volna megkapnom a Kékhajút, de az anyukám türelmetlen természet (ahogy én is, mi mindig hónapokkal előbb odaadjuk egymásnak a karácsonyi ajándékokat is, aztán újat veszünk/készítünk egymásnak, mert karácsonyig soh'se bírunk várni), úgyhogy meglepett vele már most. Nagyon szeretem az anyukámat!
Itt egy másik műalkotásom is '87-ből, amiből kiderül, hogy már akkor is nagyon szerettem az anyukámat meg a süniket meg a piros masnikat. Van ami sohase változik...
Az időjárásjelentő szerint ma dühöngő viharnak kellett volna dühöngeni a város felett, sok esővel, tíz fok minusszal (mármint a negyvenhez képest...), meg villámokkal, de egész nap 38 fok volt árnyékban, egy gyönge szellő se rebbent, és egy félárva bárányfelhőfoszlány se mutatkozott az égen.
Az a gyanúm, hogy rosszul állították be mára az időjárást.
Én dühöngenék, de nincs rá energiám.
Az egyik idei sláger önhűtőtalálmányom a hideg vízzel töltött virágspriccelővel való mamzispriccelés, a másik pedig a fagyasztott keszkenő, ami úgy készül, hogy egy tiszta konyharuhát bevizezek, jóóól kicsavarom, aztán becsűröm a mélyhűtőbe 20 percre. Oszt' aztán azzal türülgetem a mamzit.
Ezt a pindurit még valamikor tavaly találtam, teljesen egyedül felmászott az asztalra, végigcsuszogott rajta, majd lemászott róla, mindezt pihenés nélkül! Egy ilyen pici csiga! Ez emberi mércével olyan, mintha egy ovis megmászná a Mount Everestet...
Ez a kis szőrmegalléroska pedig a kerti széken napfürdőzött ma délután, majdnem ráültem, mert olyan meggyőzően alakította a gyalult deszka-szerepét, még faerezete is van, meg minden...
Kint az óceánon a Daninak pont sikerült lencsevégre kapnia egy delfingyereket az anyukájával, ebédezés közben. (Mármint ők ebédeztek, nem mi.)
Ez a kedvenc fotóm az idén.
Olvasom Julia Child könyvét, az Életem Franciaországban címűt, és vele párhuzamosan Samuel Chamberlainét is, aminek Clémentine in the Kitchen a címe. Ez utóbbi egy amerikai család kulináris élményeiről szól. A világháború előtt 12 évig éltek egy francia faluban egy kiváló szakácsnő - Clémentine - szárnyai alatt, aztán az egészet beleírták egy könyvbe, receptekkel, adomákkal együtt. Nagyon szórakoztató mindkét könyv, nagyon de nagyon.
Ez a Clémentine például úgy készítette a Créme de Camembert-t, hogy fogott egy cambembert, lehámozta róla a kemény kérget, majd a puha sajtot keverőtálba tette, és ráöntött annyi jóféle száraz fehérbort, hogy ellepje, és így pácolta a sajtot 12 órán át. Az idő lejárta után leöntötte róla a bort, és krémesre keverte öt evőkanál (!) vajjal, korongot formált belőle, meghempergette durvára tört, pirított mandulában, és lehűtötte.
Ezt mindenképp ki fogom próbálni még ma, csak mondjuk nem 5 ek vajjal.
(Clémentine a konyhában)
__________Az történt, hogy a minap vettem két kis porcelán teáscsészét a Villeroy & Boch online shopjából, erre ma érkezett két doboz, a kicsiben volt a két kis csészém, de el sem tudtam képzelni, hogy mi lehet a nagyobbikban, így kibontottam, és négy gyönyörűségesen kecses tejszínkiöntőt találtam benne, már azt hittem valamit nyertem netán, de a dobozban lévő számlából kiderült, hogy a vásárló a londoni Waldorf Hilton Hotel, csak véletlenül az én címemet matricázták a dobozra. Biztos egyszerre csomagolták csészéimmel.
Persze visszaküldöm nekik a csomagot. Holnap. Mert ma pontban 5 órakor megteázom a csészékből, és a tejet az egyik szépséges tejszínkiöntőből csepegtetem majd bele, azután elmosom, azután visszacsomagolom, és csak azután küldöm vissza nekik... Mindenkinek jár egy kis luxus, és én ma a pucczos Waldorf Hilton egyik porcelánjával fogok tejjázni, júúúúj!
Nem sok minden történik velünk mostanság, csöndeskén csordogálnak a napok-hetek, ami jó hír, mert legalább nincs baj. Most viszont történt egy tanulságos kis eset, amit muszáj feljegyeznem magamnak, hogy el ne felejtsem valahogyan, mert ez bizony feljegyzésre méltó.
Pár hete volt itt az adóbevallások ideje. Namost azt először is tudni kell, hogy a magyar adóhatóságról nincs nagy véleményünk (bár kinek van, ugyebár...), mert azt alaposan megtanultuk, hogy nem éppen a kedvességéről híres. Az apukám néhány éve az adóbevallásában véletlenül elírt valamit - hát istenem, megtörténik az ilyen néhány évtized alatt - és az alapján fizetett adót, és már csak később vette észre a tévedést, mármint hogy többet fizetett, mint kellett volna, és szegénykém jóhiszeműen ment be a helyi hivatalba, érdeklődni, hogy hogy lehet korrigálni a dolgot, mire az ügyintéző első körben megvető arccal, jéghideg hangon vetette oda, hogy azt a pénzt már nem kaphatja vissza, máskor talán lesz szíves figyelni, slendrián uraság, és akkor nem történik ilyen. Apukám nem hagyta ennyiben a dolgot, mert nem aprópénzről volt szó, de kerek 3 évbe(!), töméntelen mennyiségű levelezésbe, és kimondhatatlan sok bosszúságba telt, mire visszaimádkozta az APEH-től azt az összeget, pedig semmi bonyolult pénzügyi manipulációról nem volt szó, az apukám nem vállalkozó vagy ilyesmi, fizetésből él, csak fáradt volt, túlhajszolt, és elírta a számot, ennyi.
Nahát az ilyen és ehhez hasonló sztorik miatt mi eleve előítélettel voltunk a francia adóhatóság iránt, biztos az is ugyanilyen, addig jó, amíg az embernek nincs velük dolga.
Hát úgy alakult, hogy most lett velük dolgunk, és akkorát csalódtunk jó értelemben, hogy még mindig kótyagos tőle a fejem. Csak úgy mellékesen megjegyezném, hogy itt az adóbevallás az egy darab A4-es oldal családonként, snitt. Semmi érthetetlen szöveg, semmi megfejthetetlen kódrendszer, semmi, egy oldal, oszt' annyi. Na de most azt volt, hogy kaptunk egy levelet, amiben az állt, hogy ha valaki lakáskölcsönt vett fel, akkor 7 éven keresztül a kölcsön kamatának egy részét leírhatja az adójából, az első évben az 50%-át, a következő években meg elfelejtettem mennyit, de valamivel kevesebbet. Na, de mi már második évben lakunk itt, és erről mi tavaly nem tudtunk, pedig jókora összegről van szó, hogy fordulhatott ez elő? Dani rögtön feltúrta a tavalyi papírokat, és kiderült, hogy bizony tavaly is kaptunk egy ugyanilyen levelet, csak - jaj mamám! - véletlenül elkeveredett, nem vettük észre, figyelmetlenek voltunk, egyértelműen a mi hibánk volt. Előfordul az ilyen, csak lehet-e orvosolni vajon? Szegény férjecském a magyar esetre emlékezve enyhe gyomorgörccsel ment be a hivatalba, próba cseresznye alapon, valószínűleg már úgyis veszett fejsze nyele, hol van már a tavalyi hó stb. stb., és minden bizonnyal majd jól le is hordja majd az ügyintéző, ahogy azt odahaza megszokhattuk.
Ehhez képest mi történt? Máig nem tudom elhinni. Egy tündérien kedves, csicsergős ügyintézőhölgy fogadta, és miután a Dani előterjesztette a problémáját, nevetve legyintett, hogy ugyan, ebből ne csináljon gondot, hát bárkivel megesik, hogy valami elkerüli a figyelmét, van ilyenre egy nyomtatványuk, azt töltse ki, csatolja az ezévi bevalláshoz, és feldolgozás után majd visszautalják a kérdéses összeget. És tényleg visszautalták! Arcom leteszem!
Már régen észrevettem, hogy az életemben működik valamiféle mágia, vagy tündérvarázslat - nem is tudom minek nevezzem -, ami figyelembe veszi óhajaimat, és a megfelelő időben és helyen az utamba terelgeti azt és akit ismernem kell.
Ezt gyakran tapasztalom akkor, ha valami új témakör kezd érdekelni, mint most például az előfizetéses biodobozok dolga (erről a következő posztban fogok írni), szóval ilyenkor a legváratlanabb helyekről kerülnek elém a témával kapcsolatos információk és írások, és meggyőződésem, hogy nem azért veszem őket észre hirtelen, mert engem érdekelni kezdett, tehát nem arról van szó, hogy addig is ott voltak, csak nem rögzítette őket az agyam, mert még nem érdekeltek, hanem azért kerültek pont oda és pont akkor azok az információk és írások, mert engem érdekelni kezdett. Ez biztos. Ez nem lehet másképp.
A sorstól kapott varázslatos kis ajándékomnak egy másik megjelenési formája viszont nem dolgokkal, hanem emberekkel kapcsolatos, többször előfordult ugyanis már életem során, hogy nagyon megérintett valaki, esetleg egy szimpatikus lány, akit nap mint nap láttam egy közösségben, vagy valakinek a munkássága, vagy netán egy olyan blogger, akinek a megnyilvánulásaiból biztosan érzem, hogy az egy született rokonlélek. Velem született szégyenlősségem miatt gyakran nem teszek lépéseket az irányba, hogy azzal a bizonyos emberrel közelebbi kapcsolatba kerüljek, de nagyon vágyom rá, és azt tapasztaltam, hogy akár évekkel később is, de valamilyen úton-módon mégis létrejön a kapcsolat, és legnagyobb meglepetésemre a másik részéről is ugyanolyan visszajelzést kapok, mint amit én érzek. Így szereztem be például egy régi kedves barátnőmet, így ismerkedtem meg a kislánykorom óta legnagyobbra tartott magyar műfordítónővel, a legutóbbi napokban pedig így hozott össze a sors egy ismeretlenül is szeretett, és lenyűgözően kreatív házaspárral, ráadásul egy teljesen más apropóból, mint amire ép ésszel számítani lehetett.
Nagyon boldoggá tudnak tenni az ilyen dolgok, igazi tiszta öröm ez nekem, mindig olyan váratlan, és mindig nagy becsben tartom az így szerzett ismeretségeket.
A házaspár akit említettem Maestro és Ágica, akiknek régi blogjára még akkoriban találtam rá, amikor beköltöztünk ide az álomházunkba, sőt még meg is említettem őket az egyik posztomban, méghozzá pont abban, amiben szintén a meseszerű pontossággal teljesülő három kívánságról írtam (tudod, a madárkáról, a sünről és a szitakötőről), és akik felépítették a legelbűvölőbb kis házikót, amit valaha is láttam (Zebegényben... ott volt az esküvőnk...!). Azóta is rendszeresen rájártam a honlapra legeltetni a szemem a házon meg az állatokon (főleg a bébivakondokon), és sejtelmem sem volt, hogy egyszer majd máshol, egy merőben más téma kapcsán éppen ők figyelnek föl rám, és a szépséges új blogjukban írnak majd rólam egy rendkívül kedves bejegyzést, ami valósággal simogatja a lelkem.
Hát mi ez, ha nem csoda? Hát persze, hogy csoda. Így van ez, nohát!
A doki viccesnek, hovatovább fölöslegesnek tartja, hogy minden nap felírom a naplómba, hogy mit ettünk aznap ebédre (már úgy többek között ugye, azért nem erről szól az egész naplóm!), de ennek kérem nyomós oka van, mégpedig a tulajdon feledékenységem. Milyen jó is lesz majd, ha nyár derekán, amikor szokás szerint tanácstalanul tipródom a konyhában azon, hogy mit is főzzek másnapra, csak fellapozom majd a naplót, és megnézem mit ettünk év elején, és felkiáltok, hogy: "Óóó, lám csak, milyen régen készítettem már roston sült lapatyikát, abált bumburnyákkal", és máris megvan az ötlet, máris megvan a bevásárlólista (fagyasztott lapatyika, bumburnyák konzerv, tejfel, stb.), és nosza, máris lehet szaladni a boltba a hozzávalókért. Van ám itt sütnivaló!
Azért is jó játék a Geocaching, mert az ember mindenféle érdekeset tudhat meg a lakhelyéről. Én például csak most szereztem tudomást arról, hogy pont a városunkon megy át a greenwich-i 0° délkör, eddig - szégyenszemre - nem is tudtam róla.
Károly Tivadar bajor herceg, (becenevén Gackl, azaz Lúd) - a könnyebb beazonosíthatóság kedvéért mondom, hogy a Sissi egyik öccséről van szó -, úgy kezdte az életét, mint minden más herceg akkoriban, vagyis besorozták a seregbe (na persze nem közkatonaként, hanem tiszti rangban), és harcolnia kellett az osztrák-porosz háborúban is (na persze csak biztonságos távolságból), de a háború után szakított a családi hagyományokkal, és úgy döntött, hogy inkább a saját életét éli, és az egyéni kedvteléseinek hódol (a rangja és vagyona végett meg is tehette), úgyhogy az Osztrák-Magyar Monarchia császárának eme sógora fogta magát, és beiratkozott a müncheni orvosi egyetemre. És orvos lett. Méghozzá szemészorvos lett, pont mint az enyémkém. Végigmászta a ranglétrát kórházi szemészgyakornokként Bécsben és Zürichben, majd Franciaországban kezdett praktizálni (igen, pont mint az enyémkém). Aztán megházasodott, feleségül vette Mária Jozefa portugál infánsnőt (a spanyoloknál és a portugáloknál infánsnőnek nevezik a királykisasszonyokat, vagyis a király lányait, és infánsnak a trónörököst), és ketten együtt szemészorvosi rendelőt nyitottak tegernsee-i kastélyukban, mindenkit elláttak, aki rászorult, a királyi herceg volt az orvos, a királykisasszony pedig férje hű asszisztense (vajon a fehér köpenyhez is viselte az aranykoronáját?). Azután telket vettek, kórházat építettek, és megalapították a müncheni Herzog Carl Theodor szemészeti klinikát, ami ma is működik nagy elismertség mellett. Károly Tivadar volt benne a műtőorvos, Mária Jozefa pedig egész végig a közvetlen asszisztense volt, tüchtig kis nővérfőkötőben sürgött-forgott az ő dokija körül, és a férje halála után is ő vezette a klinikát.
Csúcs ez a sztori, nem?
Csak azért meséltem el, mert amikor a doki majd nemsokára szemészeti magánrendelőt nyit, akkor én leszek az asszisztense, pont mint magasrangú kollégám, Mária Jozefa királykisasszony...
...mármint a pékéknél. Megint. Ezt onnan tudom minden kétséget kizáróan, hogy már második napja ehetetlenül pocsék a reggeli croissantom. Ez mindig így van, én a péknét egyszerűen még nem láttam nemterhesnek, az elmúlt 6 évben legalább 3 gyereket szült (ha jól számoltam), és amikor először kezdtünk oda járni, akkor már volt neki kettő. Mindenki rögtön tudja, ha egy újabb kis cipót melenget a kemencéjében, mert az első hónapokban mindig rossz a croissant, de teljesen, úgyhogy olyankor egy ideig senki nem veszi, de senkinek nincs szíve megmondani neki, mert mindig olyan aranyos és vidám és csicsergős, ráadásul még karcsú is, mint a nádszál, mindig olyan a hasával, mintha lenyelt volna egy görögdinnyét, és tele van energiával, olyan fürge, mint a csík. Szép család. És nem csak Austen-i értelemben véve szépek*, hanem tényleg.
__________
* "Tízgyermekes családot, ahol a gyermekek számával arányos a fejek, a karok, a lábak száma is, mindenkor szép családnak neveznek." (Jane Austen: A klastrom titka)
Megtámadott valami rejtélyes kór. Azzal kezdődött, hogy a jobb hónaljamban három nyirokcsomó jóformán diónagyságúra duzzadt egy éjszaka alatt, kemény dudorok és fájnak mint a fene, a bal kezemben meg ínhüvelygyulladás van, vagy valami, ami arra hasonlít és mindeközben teljesen lázas vagyok. Aztán folytatódott azzal, hogy a bal hónaljamban is megjelentek a nyirokcsomó-gyulladások, és mostmár a bal térdhajlatomban is ugyanúgy és vérzik az orrom.
De nem ez a lényeg, hanem az ahogy a doki mostan vizsgál engem. Vérvétel csak jövő hét kedden esedékes, úgyhogy kénytelen a tüneteimre hagyatkozni, mint kiindulópontra, és hosszas agymunka után felvetette a lehetőségét annak, hogy lupusom van. A vészharang egyből megkondult a fejemben, mivelhogy hirtelen tisztára úgy éreztem magam, mint egy Doctor House-epizódban, aminek általában az a rendes lefolyása ugyebár, hogy bejön a beteg egy roham után viszonylag tűrhető egészségi állapotban, mire a diagnosztacsapat ötletelni kezd, mire száz hogy valaki legalább egyszer benyögi a lupust, mire példátlan terror alá veszik a szerencsétlen pácienst, kis híján halálra kínozzák a legkegyetlenebb kezelésekkel, de úgy hogy a szerencsétlen beteg néha már a fülén keresztül pisil, a végén pedig kiderül, hogy valami ritka, de rendkívül egyszerűen kezelhető betegsége van.
Mindezeket végigondolva mostanra már majdnem biztos vagyok benne, hogy a bubópestis kezdeti stádiumában vagyok, ami mirigyláz ugyebár, és ami sima doxycycline-nel kezelhető, úgyhogy fontolgatom, hogy el kéne kezdeni szedni napi 2x1 adagolásban.
Nagy nap ez a mai, kedves olvasóim, mivelhogy négy kerek év után ma fogunk először karalábét ebédezni! Sőt mi több, ez saját termés! Sőt mi több, még bio is! Egy egész kertesházat kellett venni azért, hogy végre újra ehessek a szeretve-szeretett legislegkedvencebb zöldségemből! Mintha előre hozták volna a szülinapomat! Mindjárt bömbölni fogok itt a meghatódástól!
Rejtély, hogy ezek a gasztronómiailag oly fejlett franciák miért mellőzik ilyen méltatlanul a karalábét. Hat év alatt ebben az országban karalábét én még nem láttam. Teljességgel felfoghatatlan...
A Postcrosserek mostanában rákaptak, hogy a képeslapokra akkurátusan rávezessék, hogy hány celsius fok van helyben, napos-e az idő, avagy szeles, percre pontosan hogy aznap hány órakor lesz napnyugta, a tengerpartiak pedig a következő dagály időpontját.
Ma például Finnországból érkezett egy képeslap, amin a leányzó egy egész képeslapnyi bekezdésben azon lelkendezik, hogy milyen ritka tsuuudálatos nyaruk van az idén, éjszaka gyakran 5(!) fokig is fölmegy a hőmérséklet, napközben meg 24-26 fok van. Tsuuudára jó neki!
Én meg itten beledeglek a harminchétbe'.
Az elébb megtaláltam ez első ősz hajszálamat.
Ha ehhez hozzáveszem, hogy idén már betöltöm a harmincat is, akkor rögtön nekiállok elszontyolodni, úgyhogy általában nemigen gondolok rá. De mostan beütött a krach, már ősz hajszálam van, és én még nem is tomboltam ki magam! Sőt, egyáltalán nem is tomboltam!
Azt hiszem decemberig kénytelen leszek beiktatni néhány tombolást.
Jut eszembe, hogy is kell tombolni?
(agyő húszas évek, agyő, oda az ifjúság...)
__________
Mai különleges, szmilikkal illusztrált cikkünket olvashatták.
Ejnye ezeknek mozogni kéne, miért nem mozognak ezek, ejnye?
Már mozognak...
Nekem a hisztis tyúk-szmájli és a partiállat-szmájlicsoport tetszik a legjobban.
Én: Jééé... itt van egy régi sebhely a lábodon. Hogy szerezted?
Doki: Hát... amikor a huszárokkal voltam... beütöttem... ööö... egy törökbe.
Ez azér' van mert a doki most emlékolvasást tart az Egri csillagokból, és olyankor egy kicsit mindig hazudós.
"Gyerekként sem féltem a bőrszárnyúaktól, mivel maroknyi nagyanyám estilapatyikának nevezte őket, és ki hallott már olyat, hogy az estilapatyikától félni kelljen?"
(Vavyan Fable: Apád, anyád ide lőjön!)
Alkonyat után minden nap két kis denevér szokott táncraperdülni a szürkülő kertben, hangtalanul röpködnek, kergetőznek körbe-körbe karikába, és jó ideig sötétedés után már nem mertem kimenni a kertbe a komposztládához, mert van nekem egy ilyen érthetetlen fóbiám, hogy majd belegabalyodnak a hajamba, de aztán szerencsére eszembe jutott ez az estilapatyika-dolog, és azóta már bátor vagyok, mint egy oroszlán. Végülis az estilapatyika tényleg nem egy félnivaló valami.
Sőt, egy helyütt azt is olvastam, hogy a tündelevény ősmagyar neve a denevérnek, és az meg már majdnem olyan mint a tündér, nem? Ronda kis szőrös tündérkék...
A minap elbóbiskoltam a kertben a könyvem fölött, közben az álnok árnyék tovalibbent, mire napocska késlekedés nélkül munkába vette a bőrömet. Nem égtem ugyan le, de annyit azért sikerült elvégeznie, hogy a lábamon most megközelítő pontossággal rekonstruálni lehessen, hogy hol ért véget a rövidnadrágom szára, és hol kezdődött a zokni... plusz/mínusz 1 milliméter. Azóta meg szakad az eső. Ma reggel így kizárólag emiatt az incidens miatt nem mehettem piacra az új, oldalt stuccolt halásznadrágomban, kék-fehér csíkos, masnis balettopánban, pont mint egy vén tengerész...
Hát én úgy sajnálom magam!
Bretagne azon része, melyet Finistère-nek (Finis Terræ), vagy bretonul Penn-ar-Bed-nek neveznek, és ami szó szerint a világ végét jelenti, különösen a szívem csücske (meg Franciaországé is), és meg is mondom miért:
1. itt az alacsony eszterhéjú kis törpillaházak mind barna terméskőből épültek, kékre van festve az ajtajuk és zsalugátereik, és alig látszanak ki a töméntelen virág közül.
2. itt töméntelen a virág. Ömlik, zubog, folyik ki a kertekből, le a falakról, rá az országútra, ösvényekre, gyalogjárókra, hihetetlen látvány.
3. itt laknak a világítótornyok, pirosan-fehéren magasodnak a sziklás óceánpart fölött, a víz szüntelenül duruzsol, nyaldossa a sziklákat, a szél kócosra bodorítja a frizurát, és a végtelenbe vész a látóhatár.
4. itt minden ki van írva bretonul is, és cuki a nénikék bóbitája.
5. itt van egy házaspár, aki naponta vállalkozik rá, hogy néhány emberrel "kievez" a nyílt óceánra, hogy szórakoztassák egy kicsit a helyi delfinkolóniát vica versa (videó sk.), és hogy a sziklákon élő fókák megtekinthessék az aktuális turistafelhozatalt.
A fókák elég félős népek, úgyhogy őket nem lehet túlságosan megközelíteni, de a delfinek csudára barátságosak, vagy ötvenen nyüzsögtek a hajó körül, és érdeklődéssel tanulmányoztak minket. Mesteri ugrásokat adtak elő, és minél nagyobb volt a tapsvihar, annál lelkesebben ismételték a performanszot. Eddig azt hittem, hogy csak az állatkerti szelídített delfinek ilyen barátkozósak bizonyos finom falatokért cserébe, de kiderült hogy nem, minden delfin ilyen kedves, és keresi az ember társaságát a vízen. Sőt, ha valaki belepottyan a tengerbe, akkor azt addig taszigálják, míg legalább egy zátonyba meg tud kapaszkodni.
6. végül pedig azért, mert itt a lehet a legjobbakat enni. Ez mondjuk az egész országról elmondható nagy általánosságban, de a breton ételek nekem különösen ízlenek, és szerintem itt a legolcsóbbak is az éttermek.
Itt megragadnám az alkalmat, hogy lefektessek egy alapszabályt, vagy ha nem is szabályt, de adjak egy általánosan érvényes jó tanácsot azok számára, akiket egyszer majd Franciaország vidéki kisvárosaiba vet a jósorsa, és akik szeretnének jókat enni. Ez a tanács pediglen az, hogy ott és azt egyél, ahol és amit a nép eszik. A puccos éttermek is finomak meg minden, sőt még a belvárosi turistacsalogató éttermekben sem csalódhatol nagyot, de az igazán-igazán első osztályú élelmezést olyan helyen kapod, ami mondjuk két-három utcával arrébb van, mint a belváros, ahol feltűnően sok helyinek látszó férfiember sertepertél, és ahol egyáltalán nincs is étlap, vagy legfeljebb csak krétával van kiírva egy táblára, hogy mi a napi ajánlat (plat du jour, általában max 2-3 étel van kiírva). Oda csak üljél be, és hagyd hogy a felszolgáló csak úgy ránézésre kezdje eléd hordani az étkeket, az előételnek szánt friss baguette-től, normandiai vajtól és salátatáltól kezdve, egészen a desszertig és sajtig. Ezek általában olyan éttermek, amit egy család működtet, sok generációs családi receptek alapján főznek, és fillérekbe kerül.
Ennyi jutott most az eszembe.
Végre megjelent az Ottolina is, és végre nekem is jutott egy példány belőle.
Eddig ez a fordításom aratta a legosztatlanabb tetszést (mármint nem fordításminőségileg, hanem mint könyv, amit valaki más írt), és igazából én is ezen röhögtem a legtöbbet, mert cuki. Még a Pável is - akiről pedig jól tudjuk, hogy éppenséggel nem szórja szanaszét a dicséretét, mint valami cukrosbácsi a franciadrazsét, ha irodalomról van szó -, szóval még a Pável is azt mondta, hogy idézem: "Módfelett bűbájos". Szórul szóra ezt mondta. Pedig ilyeneket én szoktam mondani.
Vegyétek és olvassátok, Ezek nem hazudtak, tényleg 39 fok van. Pihegek. Az ember nem is hinné, hogy még a füle mögött is melege van, míg át nem törölte egy jégbe hűtött kendővel. Kész felüdülés.
Isten áldja Lukréciát és az ő cink-oxidos dezodor recipéjét. Egész nap patakokban folyik rólam az izzadság... eh, elnézést, egy hölgy sosem izzad, csak felhevül - szóval egész nap patakokban folyik rólam a felhevültség, de a hónom alja friss citromtól és rózsafától illatozik (le veled szódabikarbónás deó!). Igaz, hogy minden más részem úgy szaglik, mint a pumaketrec, úgyhogy finoman szólva is kétes a gyönyör, de a dezodor, az ma is bizonyított.
Hirtelensült Mamzi sok hagymával és rósejbnival.
Tegnap még majdnem fáztam, ma meg épp csak egy paraszthajszállal vagyunk 39 alatt, holnap meg... borzalom. Nagy segítség ilyenkor a jégbe hűtött kendővel való kitartó türülgetés...
A két nap alatt végbemenő 16 fokos hőmérsékletcsökkenés meg még cifrább, Isten óvja az időseket, a szívbetegeket, és a fejfájósokat! ...meg engem...
Megnéztem egy részt abból a playboy-nyuszis valóságshowból, amiben három szöszi él együtt valami hatalmas udvarházban azzal a randa vén kriplivel. Hát... mint egy Barbie-world karikatúra. Bugyirózsaszínűt rókáztam tőle, csillámporral.
