Bejegyzések
Megjegyzések
Az egész az ágyban kezdődött, amikor a doki kijelentette, hogy kimegy pisilni, de nem kell lámpa, mert macskalátása van, és az egész az éjszakai ügyeleten végződött, ahol két öltéssel varrták össze a pengefal okozta homloksebét.
Közkívánatra készítettem egy helyszínrajzot a doki balesetéről.
... akkor szólok, hogy véletlenül elküldtem öt képemet a Freeblog fotópályázatra. Nyilván elment az eszem vagy ilyesmi.
A kínos az, hogy a téma már csak akkor jutott el az agyamig, miután elküldtem, és magamtól is beláttam hogy első látszatra nem sok közük van az emberhez a harmadik évezred kapujában, de ha alaposan csűröm-csavarom, akkor mindegyikről meg tudom ám magyarázni, hogy miért van mégis köze hozzá.
Hát ez van, elhebrencskedtem a dolgot, azért kérlek nézd meg őket itt és kommenteljed be (ott is) nyugodtan, hogy jajdeszép vagy hogy fúderonda, vagy hogy jajdeszépcsaksemmiközeatémához**, szóval akármit, meg később lesz majd olyan közönségszavazás-féle is... csak szólok [mamzelle most könyörgő szemeket meresztget].
__________
* tudom hogy nem jött szóba, de valahogy el kellett kezdeni a posztot
** ha lehet, ezt inkább mégse kommenteld be, hátha a többiek nem veszik észre... Inkább írd helyette azt, hogy "nemcsak gyönyörűek, de lenyűgöző, hogy milyen furmányos módon kapcsolódnak a témához!"
...de egészen megszerettem Carla Bruni egyik dalát.
Persze ez még nem teszi kedvesebbé előttem a nőt, mert még mindig nagyon távol áll attól, amilyennek szerintem egy First Lady-nek lenni kell. Nem igazán az a gond hogy énekel (sőt, az egyáltalán nem gond) vagy hogy egy botrányhős showgirl (amilyen a zsák, olyan a foltja...), de szerintem egy elnökfeleség ne pucérkodjon magazinokban, és kész. Még akkor se, ha gyönyörű. Ez a minimum, ami elvárható lenne az ország első asszonyától. Az ilyesmi nem elegáns, egyáltalán nem elegáns.
Mindazonáltal készséggel elismerem, hogy ez a dalocska nagyon kellemes, könnyű kis bársanzon, mondjuk egy pohár vörösbor mellé:
Már hetek óta direkt nem vettem könyvet a kezembe, mert úgy döntöttem, hogy nem tudok nyugodt szívvel belemerülni az örjöngő lelkiismeretfurdalástól amiért nem haladok olyan tempóban a fordítással ahogy terveztem (csak még október végéig kell kibírnom, aztán újra heti hét könyv, ahogy szoktam), szóval ismerve az univerzumot, azon már meg se lepődtem, amikor éppen ebben az én nagy megszorultságomban bukkantam rá legújabb addikciómra, nevezetesen a Postcrossingra.
A lényege az hogy kézzel írott képeslapokat küldözgetünk szerte a Földbolygó minden szögletébe, és kapunk viszont, és van hozzá kód, meg statisztika, szóval több mániámat is kielégíti a játék, hát belevágtam. Már blogot is szült a dolog, nem akartam a Mekegőt árasztani el vele, mert az úgy van jól ahogy van.
De nem csak ezt akartam ám mondani, hanem beszámolni a járulékos történésekről a Postcrossinghoz kapcsolódóan.
Először is, aki Postcrossingol, az előbb-utóbb óhatatlanul átbóklászik a fórumra is, én sajnos előbb mint utóbb, úgyhogy már 15 extra lapot küldtem szét a hivatalosokon felül, ami meg is térült, nem ez a gond, csak hát addig se dolgoztam ugyibár...
Szóval vannak ott mindenféle klassz topicok, én mindjárt a taggelésen véreztem el, az az amikor indítanak egy-egy témát, például "régi reklám reprintek", és akkor ott mindenki az előtte megnyilvánuló hozzászólónak küld egy ilyen reprintet, és kap az utána következőtől. Nehéz abbahagyni, de nekem a 15. után sikerült, és jogos önvédelemből utána már meg se néztem a többit, úgyhogy ne kérdezd mi az a Round Robin és tsai. mert úgysem tudom.
Viszont van ott még két dolog, amit juszt is ki fogok próbálni, az egyiket becsületből a másikat csupa szórakozásból.
Kezdjük a becsületbeli üggyel. Volt ugye nekem az a Prince Edward Szigetes incidensem, amikor az álomlapomat bedarálta a kanadai posta, és eleddig sejtelmem se volt róla, hogy ki lehetett az a tüneményes kistündér aki egyetlen suhintással elintézte hogy kapjak egy igazi-valódi képeslapot az igazi-valódi PEI-ról, de most jöttem rá, hogy lehet hogy mégsem kistündér volt, hanem egy hús-vér RASsoló (nem, nem nassoló!) azaz "Random Act of Smileness"-játékos, ami arról szól, hogy keresel magadnak a fórumozók között valakit akinek szeretnél mosolyt rajzolni az arcára, megnézed mi a kívánsága (ált. minden fórumozónak van olyan listája, amin a képeslapvágyait sorolja föl, van aki Új-Zélandról szeretne egy maorit, vagy Lappföldről Mikulást, esetleg Anne Shirley-t a PEI-ról), és ha tudod teljesíteni a kívánságát, akkor titokban más fórumozóktól ki kell derítened a címét, és elküldeni neki meglepetésiből. Azt hiszem így landolhatott hozzám a nevezetes lap, ami tényleg mosolyt csalt az arcomra, aztán meg könnyeket a szemembe, mert az a hülye kanadai posta egyszerűen bedarálta az ajándékomat! Hát igen, még nem sikerült túltennem magam rajta, mindazonáltal kutya kötelességemnek érzem, hogy keressek én is egy kiskrapekot, akit boldoggá teszek majd. Képeslappal.
Erről jut eszembe, hogy kaptam is egy mailt az egyik crossertől, aki látta hogy mit tett a kanadai posta az álomlapommal (bedarálta!), és megígérte hogy szerez nekem egy másikat, cserébe pedig rajzolnom kell neki a rossz kezemmel egy elefántot, mert ő meg azt gyűjti pszichológiai okokból kifolyólag ugyanis. Ez nagyon érdekes lesz, mert nekem mindkét kezem elefántrajzoló antitalentum, de majd megoldom. Azt találtam ki, hogy rajzolok egy kalapot, és azt mondom, hogy az igazából egy kígyó, ami felfalta az elefántot, amit le akartam rajzolni. Ha Saint-Exupérynek szabadott, akkor nekem is.
A másik, a csupa szórakozásos dolog pedig egy olyan topic, ahol az előző hozzászóló anyanyelvén kell írnom neki egy lapot, az utánam következő pedig majd magyarul ír nekem egyet. Ilyen módon nekem most japánul kellene összehoznom pár sort, de egyelőre csak annyit tudok japánul hogy "Konnichiwa", meg hogy "Hello Kitty"...
UPDATE 1:
Hát... mostmár tudom mi az a Round Robin. 12 db. képeslap egy perc alatt... Valaki vegye már ki a kezemből!!!
UPDATE 2:
A Postcards Wall elkészültével értelmét vesztette a blog, úgyhogy töröltem..
Mondtam már milyen férjem van nekem? Hát nekem van a legédesebb férjem az egész világon, és erről nem bocsátkozom vitába senki emberlányával, az fix.
Mivel nyár eleje óta úgy dolgozom mint a güzü, a hétvégéket és ünnepnapokat is beleértve, kezdtem olyan lenni mint egy sápkóros idegbeteg, és pénteken az édes kis uramnak annyira megesett a szíve szegény énrajtam, hogy szombat reggel egyszerűen csak felnyalábolt és elvitt engem Bretagne-ba óceánt nézni. Óh! Elvitt egy egésznapos-ottalvós miniszabira egy Quiberon nevű félszigetre, és mostmár határozottan nem vagyok sápkóros, viszont pecsenyepirosra sült és töknáthás. De nem számít, mert órákon keresztül bámulhattam az Atlanti-óceánt, de SZIKLAPARTRÓL ám(!), és ha van valami aminek képtelen vagyok ellenállni, akkor ez az.
Az egész félsziget valami 14-15 km-es lehet összesen, egyetlen út vezet oda, és van rajta három pinduri falu, meg egy világítótorony, vagy nevezzük inkább pislákoló-tornyocskának, mert annyira pöttöm, hogy háromszor is elmentünk mellette, mire egyszer észrevettük. Rengeteg óceán veszi körül, és vannak magas sziklapartok és alacsony bícsek is a szélén, mi pedig 24 óra alatt kihasználtuk az összes adottságait.
Az egész napot a szabadban töltöttük, még enni se mentünk be sehová, hanem összevásároltunk mindenféle földi jót egy boltban, és egy sziklán megpiknikeltük (majd megmutatom hol), aztán homokvárat építettünk kölcsönszerszámokkal (majd megmutatom milyet), és később fotóztam képeslapnak valót (majd megmutatom mit).
Sajátkép mutogatás előtt azonban megmutatom a szigetet reklámról és felülnézetből, amin bejelöltem a fontosabb részeket.
Helyszín No.1: Itt volt a panziónk. Az a jó benne, hogy a ház minden ablakából (beleértve a toalettét is) látni az óceánt, és hallani a sirályokat, mennyei muzsika. És még az is jó benne, hogy elvileg nem lehet eltévedni, mert az egyetlen félszigetről kivezető út mellett áll, bár gyakolatilag nekünk sikerült eltévedni...
Helyszín No.2: Piknikplacc, bővebben a fotóknál.
Helyszín No.3: Homokvárazó bícs, + itt is lőttem pár remek fotót.
A 27 km-es protonbirizgáló nagykütyü üzembehelyezésének másnapján, mikor reggel bekapcsoltam a telefonomat, a kiskütyü úgy találta, hogy 2012. október 15.-e van, 6:07.
Hmm... Azontúl, hogy soha nem kelek fel hajnali hatkor, nyilván 2012 sem volt aznap, se október 15. Érthetetlen meghibásodás.
Manuálisan visszaállítottam az adatokat, de azért arra kíváncsi lennék, hogy miért pont ezt a dátumot választotta...
Ezt a virágot egyszerűen csak azért kaptam mert szeretve vagyok. Mintha minden hófehér szirmot körülrajzoltak volna egy leheletvékony rózsaszínű tussal. Ötletem sincs milyen fajta virág ez, valaki? Esetleg valami szegfűféle?
Láttam olyan lilás-bordós hortenziát is, amire mintha ecsettel sötétkék színű vízfestékcsöppeket ejtettek volna, de nem akartam telhetetlen lenni :-)
Ja, egyébként ma majdnem láttam egy kísértetet is. Az utóbbi időben ha meghallom hogy valaki be merészel dobni egy üveget a zöldládába, rögtön az ablakhoz vágtatok, és megpróbálom a puszta akaratommal elbűvölni onnan az aktuális csendháborítót (sose sikerül), de most az volt, hogy ott álltam, és hallottam hogy valaki folyamatosan dobál bele üvegeket, de látni semmit sem láttam. Senki de senki nem volt ott! Az üvegek pedig csak hulottak-hullottak csörömpölve. Hát... nem részletezem milyen gondolatok futottak át az agyamon, de képzelheted. Szóval ott álltam és némán meredtem a dobozra vagy öt percig amíg csak tartott ez a természetfölötti performansz, aztán hirtelen előlépett a zöldláda mögül a közvetlen falszomszédunk, meglátott az ablakban, és megkérdezte hogy jól vagyok-e, mert olyan furán állnak a szemeim.
Na ekkor tudtam meg, hogy a zöldláda kétoldalas...
Jól elszúrtam két napot felesleges semmittevéssel, pedig már úgy vártam, hogy végre végezzek az ötszázoldalassal, és újra hódoljak olyan szórakozásoknak is, mint például az olvasás vagy párbeszéd emberekkel, de most érkezett meg a lovaskönyv, úgyhogy október 15.-ig megint elhalasztva minden hobbi és társasérintkezés, ne is keress, úgysem érek rá.
A délelőttöt viszont pompásan elütöttem jutubozással, miután feldeztem a Csináljuk a fesztivált..ot. Kikapcsolódás a könnyedebbik fajtából. Eddig fogalmam sem volt a műsor létezéséről, de nagyon szórakoztatónak találom, és jó apropó arra, hogy megnézzek néhány régi felvételt az eredeti előadókkal. Nem is tudtam például, hogy ilyen szép volt a Cserháti Zsuzsa, valahogy muszáj leutánoznom a frizuráját (arra gondoltam, hogy ha mondjuk egy keménykalapot erősítenék a fejemre, majd szemből nekiesnék a kilógó tincseknek hajszárítóval akkor valami ilyesmi lenne a végeredmény, nem?). Aztán azt a felfedezést tettem, hogy a Gallusz Niki (most hallottam először a nevét különben) nemcsak elképesztően jó hangú, de díva. Fekete koktélruhában, tűsarkúban és neccharisnyában csak dívák tudnak így lépdelni a lépcsőn. Jó, nem mondom, hogy nem játsza túl egy icipicit, de akkor is klasszul adja elő magát (no meg a zenészek is sokat dobnak a produkción). Persze Hernádi Judit utánozhatatlan a maga nemében, de most komolyan, ez a dal valami olyasmit próbál üzenni, hogy "légy optimista" meg "hajrá, ne add fel", szóval pont ellentéte a Hollónak (tudod... "Soha már!"), Hernádi mégis úgy énekli, hogy az ember már keresi a kampót, köti a hurkot... Így mulat a magyar.
Dér Heni nevét se hallottam soha ezelőtt, de meg kell hagyni lambadázni azt tud, Bereczki Zoltán egy édespofa, Miller Zoltán meg íííííííííí (óazahangóazazarc)!!! Szóval tökjólevoltam.
Ha szüleim nem mondják, soh'se tudom meg, hogy októberben Saumur Budapestre utazik, de most hogy már hetek óta megvették rá a jegyüket, az anyukám véletlenül elejtett egy megjegyzést, hogy majd a saumur-i lovasokkal küld nekem sütőtököt* (azt az édes hosszúkásat itt ugyanis nem lehet kapni). Szóval akkor most bejelentem, hogy ha tudtok mindenképp menjetek el Október 18.-án vagy 19.-én a HUNGEXPO G pavilonjában tartandó CADRE NOIR de Saumur nevű lovasgálára.
Gyönyörű lovak (ezek azok a bizonyosok, amikről az blog alcímében is írva vagyon), elengánsak, ügyesek, aranyosak!!! Én láttam hogy milyen istállókban élnek, a doki pedig járt a lókórházukban is egyszer, úgyhogy mindenkit biztosíthatok, hogy igazán kiváló körülmények között tartják őket. Van saját boxjuk... vagy milyük**, meg szabadidejük hobbira, és időben nyugdíjazva vannak, és csak olyan családoknak adják el, akik bizonyítani tudják, hogy nyugalmas, békés és szeretetteljes öregkorban lesz részük, és nem kell mondjuk szántaniuk...
További információ ITT, jegyvásárlás ITT, és mindenki figyelmét felhívnám a jegyvásárlós oldal alján a képgalériára, ahol a kastélyunkról is van egy kép (ez az a bizonyos, amiről a blogom alcímében is írva vagyon), mindössze öt percnyi sétára áll tőlünk, ha nagyon kihajolok az ablakon, és sréen kitekerem a nyakam, akkor még a lakásból is láthatom, de ilyet nem szoktam csinálni, mert kényelmetlen.
* Attól tartok tényleg megteszi...
** Jó, most még nem tudom, de a héten új fordításba kezdek, lovaglós gyerekregény, következésképp hamarosan úgyis el kell merülnöm a musztángtenyésztés terminusaiban, szóval idővel javítom ezt a box dolgot.
Én szeretem a Szelektív Hulladékgyűjtést, és hiszek is benne, most komolyan, de az utóbbi időben már odáig jutottunk egymással, hogy lassan a mártírjává válok.
Két héttel ezelőtt a házunkkal szemben lévő üres telek elé letettek egy olyan két méter magas műanyag konténert, az oldalán két darab 15 centiméter átmérőjű kis lukacskával az üveghulladékok számára.
Azóta a derék franciák még a szomszéd utcákból is tömegesen, és vallásos áhítattal járulnak a vigyorgó zöld szörnyeteg elé, és egyesével adják át neki áldozati ajándékaikat, melyek minden alkalommal hatalmasakat csattanak, dübbögnek vagy csörrennek az óriás gyomrában, jóllakottságától függően. Mondhatom idegtépő muzsika.
Mi a földszinten lakunk, úgyhogy a szörnypofa jóformán karnyújtásnyira terpeszkedik az ablak mellett álló írószatalomtól, már dolgozni se tudok miatta, aludni se, csak nyakalom a konyakot, márpedig ha az ember lánya épp gyermekregényt fordít, akkor nem használ ha közben állandóan spicces. Még a végén le találok írni valami nem helyénvalót.
De most végre kisütöttem mit fogok csinálni: ezennel felhívást intézek az interneten keresztül, hogy akinek van felesleges gyereksírása otthon, az kérem rögzítse nekem egy magnószalagra és küldje el a címemre, mert sajnos mi híján vagyunk ilyesminek, és ha legközelebb erre sündörög valami bigott Szelektív Hulladékgyűjtés-imádó, akkor az első csattanás után teljes hangerőn fogom az ablak mögül felbömböltetni az álgyereket. Tudod, mintha épp most riadt volna fel a zaj miatt. Nem remek ötlet? Az emberek jóérzésére számítok, és ha idővel elterjed a környéken, hogy ezzel a ricsajozással itt mindig meg van zavarva egy szerencsétlen kisbaba délutáni/délelőtti szundija, akkor idővel majd csak kikopik a fanatikusabbja.
Hátha. Mert én már nem bírom...
(és még van pofája kiröhögni a nyomoromat)
- Nem is, mert én bátor vagyok, bátor mint az oroszlán!
- Hmm... mint az oroszlán az Ózból.
Emlékszel rá? Szerelem első látásra, azóta is a kedvenc filmem. A szereposztás parádés, a történet meg olyan emberi, olyan sírós-nevetős... inkább sírós mint nevetős. Mindig előveszem ha úgy érzem, hogy ideje átöblíteni a könnycsatornáimat :)
(Milyen klassz az elején az a bárpulti sztriptíz, nem? Semmit nem vesz le magáról és mégis olyan őrületesen szexi. Bette Midler például egy igazi delnő.)
Manapság már nem csinálnak ilyen filmeket...
Én is Kreatív Bloggerrá avanzsálódtam a Cippónak általa, bár a címet a Mekegőnek címezte ugyan, de utólagos engedelmével mégis itt veszem magamra, mert az végülis csak egy olyan blogmelléklet-izé, ahova néha bemekegek ezt-azt, nagyrészt plágium.
Most a szabályok értelmében kreatívvá kell ütnöm öt másik bloggert, noha legszívesebben pont a Cippót terjeszteném fel rá, és nemcsak azért mert olyan gyönyörűségeket mondott rólam, hogy még azóta is könnyezek, hanem tényleg. De az sajnos szabályellenes lenne, úgyhogy alant kikövezem az utat, amerre tovább óhajtom vándoroltatni a vándordíjat. Hogy meg ne botoljon, érted...
Először, de nem utolsó sorban az Annit választom, az exjóházbólvaló-úrilányt, nekem amúgy is mindig az marad, irodalmi guru, rokonlélek és kollegális alapon megközelítve a kérdést még társbloggerem is, de ez még titok. Illetve én vagyok az ő társbloggere. De ez még titok.
Aztán még kettősjelölném a vércsigát, a Pascalt, s házigazdiját az Edi-t, a sünlányt. Személyes ismerősöm és bloggerré ihletőm. Az ő blogja volt a legislegelső amit életemben elém került, rögtön azzal a bejegyzéssel, hogy "Olvasom a könyvet, és eléggé meglepő módon szembejöttem magammal az egyik oldalon: "madárcsontú, sötét, nagy mellű, vonzó fiatal nő volt, de szerencsére nem elég fiatal ahhoz, hogy diák legyen."
Na ezután kezdtem el blogolni.
A következő természetesen a Suhodminyák, ugyan ki is lehetne más? A legtehetségesebb novellista és egyperces, élő klasszikus, majd meglátjátok!
Elsősorban ki nem hagynám a Murcit sem, examárfül, majdnem annyit olvas mint én, de mégis sokkal okosabb, az evocatio blog nemzője és nemtője, műértő és kritikus, és csak úgy dől belőle a kreativitás.
Legvégül az utolsó jelölést kétségkívül a doki kell hogy kapja, aki egész hétvégén azon kesergett, hogy neki soha senki nem ad Kreatív Blogger vándordíjat, pedig igenis van blogja, de annyira titkos, hogy konkrétan nem is ír bele, csak a fejében vannak meg a posztok, hogy garantáltan ne lehessen majd lecsukni anarchista elvekkel való népizgatás címen, szóval a bloggerségét most el kell hinned nekem bemondásra.
A szabályokat inkább nem másolom ide be, bár ez ellenkezik a szabályokkal, de nekem olyan érzésem van tőle, mint amikor alsóban minden szeptember elsején be kellett másolnunk az ellenőrzőbe, hogy milyen "a jó magaviseletű gyermek", minden félreértés elkerülése végett, hogy később ne lehessen igazságtalansággal vagy részrehajlással vádolni a tanítónénit.
Viszont itt és most kisdobos becsületszavamat adom, hogy a szabályzat minden pontjának eleget tettem, még a logósnak is:
A hőség mostanra egy "nullagravitációs holdlépéssel" túlhaladt az elviselhetőség határán, minek következtében állandóan áramszünet van.
Hja, az AnyaTermészet és Elektronizált Civilizációnk örök párharca így augusztus környékén... Eddig Ő áll nyerésre, én meg ipari mennyiségben gyártom a jeget. De csak úgy szakaszokban.
...
pontosabban jégkockákba fagyasztott fekete olajbogyót ;-)
Azt hiszem akut fekete olajbogyó-hiányban szenvedhetek szervezetileg, mert reggel óta már a második doboz első fele is elfogyott, és úgy nézem, hogy a második fele is simán lecsúszik estig. Egyszer májkrém-hiányom volt, hetekig ettem natúron, jóformán nem is kívántam más eledelt, aztán egyik pillanatról a másikra beteltem vele, azóta sem ettem májkrémet, sőt rá se birok nézni. Sőt gondolni se.
De miféle hasznos nyomelem lehet az olivában...?
Ez itten egy kb. kisiskoláskorú cickánygyerek. Igazi fenevad, felnőttkorára a mostani méreteinek dupláját is elérheti.
Tegnap láttunk egy filmet egy cickánycsaládról, és akkor szerettem beléjük, amikor a cickánymama úgy vitte ki az aprólékokat a föld alatti fészekből, hogy libasorba állította őket, és mindegyiknek meg kellett kapaszkodnia az előtte álló tesó farkában a fogaival, imígyen képezve cickánykaravánt. A mama beállt az elejére és szépen fölnavigálta az egész társaságot a föld fölé, illetve nem az egészet, mert az egyik cickányka úgy gondolta, hogy nem kell azt a kirándulást úgy elsietni mikor otthon is olyan jó, így ő félúton feltűnés nélkül lekapcsolta magát a karavánról és hazament. Mikor fölértek, a mama gyors népszámlálás után észlelte a hiányt, tiszta ideg lett, és rögtön visszamászott a kis lustáért, akit meg is talált a régi fészekben heverészve. Két akkora pofont kevert le a büdös kölöknek, hogy a fal adta a másikat, aztán őt is föltuszkoltafölhuzkodta a Való Életbe. Szóval eléggé kéne nekem egy ilyen.
Miután csak délután kettő körül értesültem a ma reggeli cicis szinkronblogolásról taljánék jóvoltából, (mert valamiért egész délelőtt pikkelt rám a teljes magyar szerverrendszer) estére már csak két valamirevaló napilapot sikerült beszereznem a France-Soir-t és a Libérationt, úgyhogy ebből a kettőből következzen itt némi szemezgetés:
- A France-Soirban a nyugdijbiztosítók közzétették a nyugdíjreform jelenlegi állásáról készített mérlegeket, és elégedetlenek. Vagyis tovább kell majd dolgozni kevesebb pénzért. Itt is az ilyeneket szokták reformnak nevezni ugyanis. Amikor a nép szív.
- Hervé Morin közölte a bezárandó katonai támaszpontok és megszüntetendő alakulatok listáját.
- Természetesen itt is írnak róla, hogy Barack Obama bejárja kontinensünket, de erről new-zealandi kollégám már mindent elmondott, itt is ugyanazt írták róla.
- A tircastini atomerőműben a karbantartás során kinyílt egy cső aminek nem kellett volna, így egy kevéske alacsony dózisú radioaktív szennyeződés került a vízbe.
- A legelképesztőbb azonban, hogy a címlapon van egy kép, amint Olaszországban nyugodtan napoznak a turisták a tengerparton, miközben mellettük hever két 11-12 éves vízbefúlt kis cigánylány holtteste törülközökkel letakarva és a népek rájuk sem hederítenek, sétálgatnak, kenőcsözik magukat szenvtelenül. A cikk azt pedzegeti, hogy mindez köszönhető Berlusconi xenofób politikájának.
- A Renault ötezer munkahelyet szüntetett meg Európában.
- A Libérationban van egy jókora melléklet a nagy francia rugby fenoménről azaz "Caveman" Chabalról, akit mi is szerettünk ideiglenes blogunkban. Kábé olyan tiszteletben áll a franciák előtt, mint otthon a Puskás Öcsi. Csak ez kicsit nagyobb darab ember.
- Az államilag alkalmazott felsővezetőknek megrövidítik a túlmunka után járó szabadságukat, mely fogalom Magyarországon teljes egészében ismeretlen, ám itt kivonultak a szakszervezetek miatta. Hogy érthetőbb legyen, itt a túlmunka a hivatalosan 35 órás de gyakorlatban 40 órás munkahét különbözetéből adódik, ezért van például az is, hogy a dokinak 45 nap szabija van egy évben.
- Aztán szintén a Libérationban van egy reklámhirdetés egy távolkeleti filmről, a kép legközepén egy nő kitárt szőrös fedetlen alfelével premierplánban, és itt egy görbe kanyarral vissza is utalnék mai előző posztomra... lám-lám Szodoma és Gomorra.
- Középső oldalon randa képregény.
- Aztán az Időjárás és Játék rovatban (igen így együtt, mert mindkettő csupa mulaccság!) van egy közepes nehézségű Sodoku tábla, meg még egy csomó minden más is, de azokat már nem értem kristálytisztán.
Meg kell mondjam, nem vagyok ám boldog a mai felhozataltól...
Amióta itt a nyakunkon egy fasiszta világrezsim és küszöbön áll a világháború, a dokinak nincs maradása. Ma például egy szakácskönyvvel állított haza, ami többek közt azt is részletezi, hogy milyen finomságokat lehet készíteni nádgyökérből, pittypangból vagy mondjuk terjőke kígyósziszból (Ne kérdezd, úgysem tudom. Lila.) a közelgő ínséges időkben. Úgy érzem ez a világvége-dolog kezd túlnőni rajtunk. Az még rendben van, hogy túlélő egységcsomagokat vásárol onlájn (csinálja csak amíg még van posta...), és már kezdtem megszokni, hogy álmomban is tüzet csiholok svéd katonai szikravetővel, és jódkristállyal tisztítom a vizet, de hogy csalánfőzeléket kell ennem a hétvégén, az már egyel több mint amit el tudok viselni. Komolyan kezdek félni, hogy egyszercsak terepgyakorlatra visz, és akkor tényleg sátorban kell aludnom!
Az már a vég kezdete, ha könyveket adnak ki ilyen és ehhez hasonló tartalommal, és ráadásul minden sarkon meg lehet vásárolni potompénzért... ugye?
Ja, és az egyik kollégájától (akivel együtt konspirálnak a túlélésre, radiológus) azt is megtudta, hogy kb nyolcezer euró ráfordítással elektromos meghajtásúvá lehetne átszerelni a Döncit, és mikor szerényen megtudakoltam, hogy ugyan mivel akarja majd feltölteni az aksikat, azt válaszolta, hogy üres óráimban például tekerhetném a biciklire szerelt dinamót a kertben, miközben a napelemekkel dúsan díszített kalapomat viselem, úgyis rám fér egy kis testedzés. Drága egy ember.
A B-terv pedig az, hogy veszünk egy nyudíjaslovat (azt itt úgy vágják az ember után, ha megígéri hogy sokat szeretgeti majd) kiszedjük a Dönci szélvédőjét, üresbe tesszük, eléfogjuk a nyugdíjaslovat, és lesz egy kényelmes homokfutónk.
Szerintem viszont ha megépülnek az amcsi rakétapajzsok, és elpöckölnek felettünk pár atomot, vagy csak erre fúj a szél keletről, akkor már úgyis tökmindegy hogy micsinálunk a Döncivel.
A bolt előtt elkerítettek egy parkolórészt kizárólag női vásárlók részére. Nem, ez nem mozgássérült, kismama, vagy nagycsaládos parkoló, hanem kimondottan női parkoló. Másfélszer nagyobbak benne a helyek mint rendesen és közel van a bejárathoz, méghozzá épp ahhoz a bejárathoz, amelyik mellett közvetlenül nyílik a toalett.
Egyelőre ideiglenes, tesztelik a rendszert, gondolom előbb megvárják a helyi szüfrazsettek első rohamát, és ha majd az összeset leláncolták a megkülönböztető oszlopokról, és megetették őket az éhségsztrájk után, akkor állandóra is elkezdhetik felfesteni a vonalakat*.
A parkoló mindenesetre már hajnali háromnegyed kilenckor (ekkor nyitnak ugyanis az összes boltok) tele volt színes kis női autókkal, mindegyik ferdén állt, az enyémet is beleértve, bár én direkt álltam ferdén, mert nem szeretek kilógni a sorból, és még így is volt vagy fél méternyi hely a Dönci körül mindenhol a vonalon belül. Csúcs!
*Aztán az is lehet, hogy nem az emancipáltakra várnak, hanem csak azért nem vesződnek vele, mert pár éven belül úgyis elfogy az összes olaj, és mivel a szemét olajcégek eddig az összes alternatív üzemanyag feltalálását megakadályozták, és bezúzattak temérdek elektromos autót (erről folyt.köv. bővebben), úgyis előbb lesz szükség fedett biciklitárolóra, mint autóparkolóra. Már ha ugye lesz mit venni a boltban egyáltalán.
Van az, amikor valaki a közvetlen közeledben szíjja a cigit, te meg szívod a füstöt, és van az, amikor egy csésze tea gőzölög a szoba másik sarkában, te meg szívod a füstöt.
A múlt héten láttunk egy nagyon érdekes tutorialt a zöldtea helyes fogyasztásáról, ami magában foglalta az összes jó tulajdonságainak bemutatását, az elkészítés módját, hogy mire kell odafigyelni a kiváló minőség elérésének érdekében, és mindezenek okait is részletesen ecsetelte, szóval szeretjük mi az ilyet.
No ezen felbuzdulva vettünk egy nagy doboz zölteát (őrizkedjünk a filtertől, kérem!), és szombat délután elhatároztuk, hogy most akkor megötórai zöldteázunk, de rendesen. Míg én csipketerítőt tettem fel, meg kalapot, meg uborkásszendvicset, meg egy sütet rizslisztből és kókusztejporból készült japánkekszet áfonyalekvárral, ráadásnak meg gyöngysort, a doki elkészítette a teát minden egyes szabályt külön figyelembevéve, majd leültünk és olyanokat mondtunk, hogy "Well...", meg hogy "Istenkém, utána kell néznem a szobalánynak, mert még képes és leforrázza a teát...!"
Csak aztán éreztük meg a szagot. A tutorial azt mondta, hogy ha a lefőzött zöldteának van egy enyhe dohányszaga, akkor az biztos jel, hogy átvágtak, azaz vacak minőséget adtak a pénzünkért. Enyhe dohányszag? Öt perccel később az az izé úgy bűzlött, mintha egy múltszázadi szivar,- és pipaklub plafonján szárították volna ki a tealeveleket, pedig Twinings.
Némi nyomásnak engedve feltettem a dáböljú-dzsí-ár-bí sorozatomat a deviantart.com-ra. Gondoltam, ha már hazai körökben némelyek kedvező véleménnyel szóltak róla, akkor ideje nemzetközileg is felfedni a szögletesebbik oldalam.
A doki szerint "zseniális rendszerek a látszólagos káoszban" - szóval a művem magam vagyok (biztos azért van mert balkezes vagyok vagy mi...) - de ő azért egy kicsit elfogult.
A tetszés-, és nemtetszésnyilvánítás egyaránt szabad.
(a kicsi képekre kattintva megjelenik kicsit nagyobban, és a kicsit nagyobbra kattintva jelenik meg teljes méretben - ha megtisztelsz vele, hogy megtekinted a képeket, akkor csak teljes méretben érdemes)
Július 14.-e van, a karácsony után ez a kedvenc napom minden évben.
Már hagyományosan ugyanaz a program minden ünnepen, azaz reggel megnézzük a felvonulást a tévében, délután van egy kis dínom-dánom és heje-huja, este meg tüzijátszunk, ez utóbbi a legjobb.
A felvonulásnézés ugyan nem szabadon választott program, hanem olyan "jaj, csak legyünk már túl rajta"-fajta, mert azt tényleg csak a nagybácsi miatt nézzük végig, és igazából csak az idegenlégiós részét, a doki nagybátyja ugyanis légiós veterán, Grenoble-ban lakik, és egy csatában előtték a fél tüdejét, és mivel az egész családból egyedül velünk nem veszett még össze (bár itt is rezeg a léc), mindig nekünk sorolja fel telefonon, hogy ki-kicsoda a menetben (én azokat a nagy szakállú, gumikötényes, kalapácsos gyilkosokat szeretem a legjobban, asszem ukászok... vagy utászok?). A nagybácsi különben rettenetes egy ember, ha süteményt eszik, mindig addig hadonászik vele, míg csupa morzsa nem lesz a fenekén a gatya, bár kész rejtély, hogy csinálja, mert amúgy egész stabilan ül közben a széken, szóval nem ugrál vagy ilyesmi. Kicsit rasszista (az egyik lányát kitagadta, amiért egy fekete bőrű fiúhoz ment feleségül), de sokkal inkább antiszemita, pedig zsidó. Én egy ideje elvből nem ülök le vele kettesben beszélgetni, azóta, amióta tartott nekem egy komplett kiselőadást a légináriusok izélési szokásairól, ezt most nem fogom itt bővebben kifejteni, mert cseppet sem szalonképes, de aki kíváncsi, lehet érdeklődni alant. Mindazonáltal az "izélés" helyére nyugodtan behelyettesíthető akármelyik mocskos szinonímája, nagy valószínűséggel ő is használta azt a szót az elbeszélésében.
Szóval miután vége a felvonulásnak, megebédelünk és délutáni szundizunk picit, aztán hat óra tájban kimegyünk a városba, ami teljes terjedelmében le van zárva az autósforgalom elől, és mindenhol szabad az úttesten járkálni. A főtéren vonóstizennégyes játszik, körülötte bolhapiac, a Loire-partján kirakodóvásár és ingyensüti pici francia lobogóval, a folyón pedig antik bárkapromenád:
BMW Isetta. Ő az új szerelmem. Gmundenban a biciklimúzeumban(!) ültem is egy ilyenben, az is piros volt csak nem ilyen csilivili, mert még az '50-es évekből maradt ott. Turcsi orra van, meg bőröndtartója hátul, és majdnem háromkerekű, és elölnyitható, és azok a bűbájos lámpák...! Szóval nem lehet nélküle élni, na!
Márpedig ha évforduló, akkor ugye ajándék is dukál. Azt nem mondom meg, hogy én mit adtam, de amit kaptam az minden egyebet felülmúl, ugyanis végre hozzájutottam egy eredeti Vadjutkához az Etsyről.
Kikódoljam?
Nos, a Vadjutka szerintem a legtehetségesebb gyöngyöslány ever, már régóta meg vagyok habarodva a munkáiért: izgalmasak, fantáziadúsak, tarkabarkák (pont mint én), de hát beszéljenek ők magukért:
